2010. május 30., vasárnap

Égi jelenség...

Szentháromságvasárnap

Szentháromság vasárnapja, kicsipünkösd: pünkösd után az első vasárnap.



"(...) Sőt dicsekszünk még a szorongatásokban is, tudva, hogy a szorongatás türelmet eredményez, a türelem kipróbáltságot, a kipróbáltság reményt, a remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által." (Róm 5,1-5)

Jn 16,12-15

- o -


"Mindent úgy alkotott, hogy helyes legyen a maga idejében. ... Úgy találtam tehát, hogy nem tehet jobbat az ember, mint hogy örvendezzen és gyönyörködjön, amíg élete tart. Az emberek ugyanis mindnyájan, akik esznek, isznak és fáradtságuk mellett a jót élvezik, Isten ajándékát veszik."


2010. május 23., vasárnap

XI. Szegedi Hídivásár & XVI. Szegedi Borfesztivál

Szeged Napja Ünnepségsorozat keretében megrendezett XI. Szegedi Hídivásáron készült néhány fénykép...


...és két bor...

Fekete Borpince (Szekszárd) - Kékfrankos 2006
Mayer Márton (Villány) - Remete Cuvée 2006

2010. május 19., szerda

XVI. Szegedi Borfesztivál - 2. rész

A Szegedi Borfesztiválon töltött 3 óra:

2010. május 18., kedd

XVI. Szegedi Borfesztivál - 1. rész

A Szegedi Borfesztiválon töltött 4 és fél óra:

2010. május 14., péntek

XVI. Szegedi Borfesztivál - borverseny

XVI. Szegedi Borfesztivál - borverseny



A seregszemlét borverseny előzte meg, amelyen avatott bírálók százhúsz benevezett bor közül választották ki a fesztivál legjobbjait.

  • a fesztivál “bajnoka”: Csányi pincészet 2007-es Chateau Teleki Villányi Cabernet Sauvignon
  • legszebb fehérbor: Istvándy pincészet 2008-as Badacsonyi Golgota hárslevelű-sárga muskotály házasítása
  • a legszebb vörösbor: a Sauska borászat 2007-es Villány Cuvée 7-je
  • a legszebb desszert bor: Monyók pincészet 1999-es Tokaji 6 puttonyos aszúja

Különdíjak

(Forrás: SZEGEDma.hu)

2010. május 10., hétfő

Zenei érdekességek :-)

Bolyki Brothers - Hová mész te kisnyulacska I.


Méhek - Sárga tengeralattjáró


Méhek - Barbie dal


Voca People


String Fever (Bolero)


History of Music - String Fever

2010. május 9., vasárnap

XVI. Szegedi Borfesztivál - Szeged Napja - 2010

Idén ismét Borfesztivál Szegeden...
(...tavalyi élmények két részletben 1.rész, 2.rész)

És néhány idei kép és bor: fényképek vasárnapról, borozás: 1.rész, 2.rész.


Szeged Napja Ünnepségsorozat (XVI. Szegedi Borfesztivál, XI. Hídivásár, koncertek, folklór, gyermeknap, Cseh Napok, Szeged Art, Délmagyarország Szuperkoncert)
Időpont: 2010. május 14-23.
Hat helyszín, 10 nap, 100 borász, 180 kézműves, 250 program Szeged ünnepén.


Fesztiváltérkép



Borfesztivál térkép



2010. május 8., szombat

Fényképezőgép összehasonlítás

Fényképezőgép tesztek, leírások, értékelések: dpreview.com
Fényképezőgép összehasonlító oldal: dpreview.com

Példák - dpreview.com:

Magyarul:

2010. május 5., szerda

Egy éve...

Ma egy éve született az első bejegyzésem: 2009. május 5. 21:35 - A kezdet / The Beginning, majd a blog születése és alakulása kezdet, illetve metablog címkével megjelölve... 2009. június 10.-én (21:14) befejeződött a kezdet: "...és reggel: a hatodik nap." (Ter 1.31)


És azóta...
  • eltelt 365 nap
  • született 376 bejegyzés (hmm... átlagosan napi egy...)
  • látogatók 26 országból (november végétől)

A FLAGcounter szerint november vége óta

A whos.amung.us szerint 5en böngésztük egyszerre legtöbben az oldalt:



A Google Analytics alapján a látogatások alakulása:



Gondolatok... - Citatum

Néhány sündisznó roppant fázik egy téli éjszakán. Összebújnak hát, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen. De mennél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymás tüskéit, annál jobban szúrnak. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek. Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, minden kihűl körülötte, rideg lesz az élete. Ha közelít hozzájuk, némely szúrást, esetleg akaratlan tüskét el kell viselnie. De még mindig jobb szeretteink tüskés kedvét eltűrni, mint belefagyni az egyedüllétbe. Elvégre nekünk is vannak tüskéink, amelyeket a hozzánk ragaszkodók kénytelenek eltűrni. S ha él bennünk megértés, szeretet, e tüskepárbaj sosem okoz veszélyes sérüléseket.

- o -

Egy ember élete nagyrészt figyelmének története. Ha két pillantás valóban találkozik: rendszerint döntő pillanat. Szinte kivédhetetlen, hogy szerelem vagy barátság szülessék belőle. Boldog karambol.

- o -

Ahelyett, hogy vennék Neked valamit, amit szeretnél, valami olyat adok Neked, ami az enyém, ami tényleg az enyém. Egy ajándékot. Valamit, ami jelzi, hogy tisztelem azt az embert, aki itt ül velem szemben, és arra kérem, hogy értse meg, mennyire fontos, hogy vele lehetek. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok, van belőlem egy darabkája.

- o -

Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...
- o -

Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele.

- o -

Szerelmeim meghalnak, mielőtt megszületnének.

- o -

Gyorsan találunk olyan barátokat, akik segítenek nekünk. De csak lassan érdemeljük ki azokat, akik a segítségünket kérik.

- o -

Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!

- o -


Legyen erőd lent
hagyni, amit nincs erőd
följebb emelni.

- o -

Szerelem
ahogy a szél meglebbenti a függönyt
nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.

- o -

Minden megérint.
- Úgy látszik: sose nő be
a szívem lágya.

- o -

- Vallj színt! rivallják.
- Szivárvány... suttogom.

- o -

Magadtól kérdezd:
ajtód azért fontos-e,
hogy zárd? vagy, hogy nyisd?

- o -

Egy tökéletes
nap sem csak tökéletes
percekből épül.

- o -


Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindig akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörű arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?


- o -

Az teszi széppé a sivatagot (...), hogy valahol egy kutat rejt.


(Forrás: Citatum)

2010. május 3., hétfő

Egy Antióchia hétvégéről...

Egy Antióchia hétvégéről...


"Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."


"It is only with one's heart that one can see clearly. What is essential is invisible to the eye."
(A.Saint-Exupery: The Little Prince)

Hankovszky Tamás - „Maradjatok hűek a földhöz!”

Hankovszky Tamás - „Maradjatok hűek a földhöz!” c. előadása elhangzott az Oktogon Napok 2010 kulturális rendezvényen a Sík Sándor Piarista Egyetemi Szakkollégiumban 2010. április 17-én.

- o -

Hankovszky Tamás

„Maradjatok hűek a földhöz!”

A hit szerinti élet alapelveit a keresztények mindenekelőtt a Bibliából, első sorban pedig az Újszövetségből próbálják kiolvasni. A Bibliát a hívő közösség saját életgyakorlatából szerzett tapasztalatai fényében értelmezi, és megfordítva: életgyakorlatát igyekszik ezen értelmezés fényében irányítani. Ebbe az olykor túlságosan szűkre záródó hermeneutikai körbe érdemes újra meg újra további elemeket, további szempontokat is bevonni, például azok véleményét, akik ezt vagy azt kritikusan szemlélnek a kereszténységben vagy a vallásosságban általában.

A valláskritika

A valláskritika egy tipikusan 19. századi – de gyökereiben legalább a reneszánszig visszanyúló és azóta is hatékony – változatának a vallás ellen felhozott talán legfontosabb vádja, hogy világidegen, sőt ellenséges a világgal szemben. Mivel – mint mondják – a vallás kizárólag a túlvilág iránt elkötelezett, elfordítja a figyelmet erről a világról. Leértékeli a földi dolgokat egy túlvilági élettel szemben. Ennek legsúlyosabb következményeként a vallásos ember abszurd lénnyé válik. Olyasvalakivé, aki itt van, de erőnek erejével próbál nem itt lenni, hanem valahol máshol, a túlvilágon (jóllehet tilos a másvilágra segítenie magát). A kritika értelmében a vallásos ember világtól elrugaszkodott, természetellenes elvek, parancsok szerint él, és az élet – nem kis részben éppen ebből fakadó szenvedéseit – a vallás ópiumával csillapítja, fedi el ahelyett, hogy magukat a problémákat orvosolná. A valláskritika e formája számára nem az a kérdés, hogy a vallás igaz tételeket hisz-e vagy sem, hanem az, hogy előmozdítja-e a világ átalakítását, vagy konzerválja a társadalmi igazságtalanság és a fizikai baj okozta szenvedést.

Valljuk be, ezek a kritikák saját vallásgyakorlatunk alapján sem teljesen alaptalanok! A földről való elvágyódás például ma is az egyik legtiszteletreméltóbb keresztény attitűdnek számít. Ennek az elvágyódásnak az egyik tanulságos dokumentuma az az ének, amelyet magam is nagy kedvvel énekeltem, amikor ebben a kollégiumban laktam: „Mint szarvas hűs vizek után, / szívem eped, vágyik hozzád! / Lelkem repes, az élő Úr felé, / Mikor jössz el, hogy elvigyél?”

Másrészről olykor még hivatalos egyházi körökből is hallatszottak olyan hangok, amelyek elmarasztalták az evilág nyomorúságait enyhíteni kívánó próbálkozásokat. Az ismert történet szerint egy hajdani magas egyházi méltóság szerint a járványok elleni védőoltások önhitt módon az isteni büntetés megvalósulása ellen lépnek fel. Mások, korban hozzánk közelebb, részvét nélkül szemlélték a HIV fertőzötteket, mint akiken csak Isten közvetlen büntetése teljesedett be.

A világtól és annak problémáitól való elfordulás veszélye, sőt azoknak a reális problémáknak az alulértékelése, amelyek a világ szenvedőit nyomasztják, minden korban kísérti a vallásos embert, így aligha várható, hogy a valláskritika ezt kifogásoló változata valaha is erejét vesztené. Ám megállapításait felhasználhatjuk arra, hogy tudatosítjuk magunkban, milyen nagy az egyensúlyvesztés veszélye a kereszténység és a világ helyes viszonyának kifejezetten érzékeny kérdésben. A vallásos ember ugyanis nem mondhat le arról, hogy „tekintetét az égre emelje”, ugyanakkor küldetése a földhöz is szól.

Az egyre otthonosabbá váló föld

Az elmúlt századok fokozódó szekularizációja talán azzal a törekvéssel jellemezhető legpontosabban, amely egyszerre szabadítaná fel az evilágot a vallás gyámkodása alól, és zárná be a vallást a magánjellegű rituális közösségek gettójába, fosztaná meg attól a lehetőségtől, hogy hatást fejtsen ki a társadalom és az emberi élet minden szférájában. Az utóbbi évszázadokban az emancipálódni vágyó világi létszféra fel kíván szabadulni a vallás uralma alól. Talán csak azért érez erre késztetést, mert évszázadokon keresztül alárendelt pozícióban, az evilágot semminek tekintő vallási szempontoknak alárendelt pozícióban tartották. A szekularizáció folyamatának egyik olvasata szerint napjainkban a leértékelt földi lét küzd a maga autonómiájáért. A korábban siralomvölgynek[1] aposztrofált föld meg akarja mutatni, hogy örömökkel teljes, méghozzá saját törvényei szerinti örömökkel. Ráadásul miután a tudomány hallatlan sikereket ért el az élet körülményeink kellemesebbé tételében abból a feltevésből kiindulva, hogy a természetet immanens, és csak immanens törvények, nem pedig közvetlen isteni beavatkozások vezérlik, az utóbbi évszázadok megpróbálták feltárni a társadalom és az erkölcs pusztán evilági törvényeit is, amelyeket már nem a vallási előírások határoznak meg.

Ezzel a keresztény ember még súlyosabb kettősség martalékává vált. Régóta hajlik rá, hogy életét két szféra között megosztottnak lássa, de ezek közül az egyiket mindeddig könnyen tekinthette jelentéktelennek (illetve csak a másik, a túlnani élet szempontjából jelenetősnek), olyasvalaminek, aminek nincsenek saját immanens, belső törvényei és értékei. Ha kész volt az exodusra ebből a világból, nem kellett szétszakadnia a két szféra között. Ám ha kiderül, hogy ez a világ önállóan, a túlvilág nélkül is kerek egésznek tekinthető, amely szerves részként képes immanenciájába burkolni az embert, akkor ez a kivonulás és a földi világ leértékelése kifejezetten nehézzé válik. Akkor immár nem értékes és értéktelen között kell választani, hanem két érték között. A hit szerinti élet igénye fájdalmas döntések elé látszik állítani az embert.

Bár továbbra is vonakodunk feladni a világtól való elfordulás eszményét, egyre nehezebben mondunk nemet az evilági értékekre, egyre kevésbé vagyunk képesek leértékelni vagy a túlvilág remélt örömeivel szemben relativizálni őket. Egyre nehezebben tagadjuk, hogy jól érezzük magunkat ebben a világban, és egyre kevésbé értjük, miért volna ez baj. Mára sokat vesztett erejéből ez az evidencia, hogy az ember igazi hazája az égi otthonban lesz. Ami helyette maradt, az a kétlakiság, vagy még inkább az a bűntudattal terhes sejtés, hogy Kosztolányival együtt be kell vallanunk „Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben.” Földi honfoglalásunkat az ég elárulásaként érzékeljük. Hiába a boldog hazaérkezés az evilágba, szomorúság tölt el, mert ezzel párhuzamosan elveszteni érezzük az égi hazát – és akár a jövendő égi hazát is.

A földi értékek evilági öröme persze komoly vigaszt nyújt, és mindig akadtak olyanok is, aki amellett érveltek, hogy a föld és az ég közötti választásra nincs is szükség, mivel reális, valóságos érték csak egyféle van, az evilági. Például Nietzsche, aki költőien szárnyaló szavakkal fordult az általa „más-világolóknak” vagy „a test becsmérlőinek” nevezettekhez, és így intette őket: „Kérve kérlek, testvéreim, maradjatok hűek a földhöz, és ne higgyetek azoknak, akik földöntúli reménységgel kecsegtetnek benneteket! Méregkeverők azok, akár tudják, akár nem.”

A megtestesülés vallása

Nem kell megbotránkoznunk ezeken a szavakon és elzárkóznunk sem kell előlük. Mert ha volt valaki, aki mindenkinél erősebb tanúságot tett a föld mellett, az maga az Isten, aki megteremtette és jónak látta a földet. Ha volt valaki a történelemben, aki mindenki másnál hűségesebb volt hozzá, az a második isteni személy, a Fiú, aki tiszta szellemi létmódjából kilépve magára vette azt az emberséget, amelytől a követői közül oly sokan szeretnének szabadulni. Megtestesült, közöttünk élt, szolidáris volt a szenvedőkkel, nemcsak a lelküket ápolta, nemcsak afféle vallási vigaszt nyújtott nekik, hanem gyógyította őket, hitet téve egy ezen a földön megvalósulandó Isten országa mellett. Olyan hűséges volt a földhöz, hogy még mennybemenetelekor sem vált meg az emberi természettől, beleértve a testiséget is. Tanítása a test szerinti feltámadás reményét önti híveibe, és egyháza rendületlenül hisz abban, hogy új ég és új föld vár rá.

Ezért a kereszténység – ha egyáltalán sorrendet lehet felállítani – elsősorban a megtestesülés és csak másodsorban az átszellemülés vallása. Krisztus története is azt tanítja nekünk, hogy az átszellemülés útja a megtestesülésen át vezet. Descartes egy helyen azt mondta: „Egészen bizonyos, hogy a testemtől különböző valami vagyok.” Ez nem keresztény gondolat. Ha így lenne, akkor az Isten énvelem nem találkozhatott volna a megtestesülésben; és én sem találkozhatnék Krisztussal az Oltáriszentségben. A klasszikus katolikus hit szerint úgy találkozom vele, személy a személlyel, hogy test találkozik a testtel. Krisztus teste és az én testem. Krisztushoz leginkább az evilágiságunk révén tartozunk. Isten képére vagyunk teremtve, és ez talán valóban azt – vagy azt is – jelenti, hogy mi is szellemi lények vagyunk. A legbensőségesebb kapcsolat mégis akkor jött létre, amikor az Isten testté lett. A Jézus Krisztushoz való hasonlóságunkban vagyunk leginkább istenképűek, vagyis akkor, ha őt utánozzuk, az ő Istennek ajánlott emberségét. Számomra a keresztény tanításban az a legnagyszerűbb, hogy nem arra buzdít, hogy próbáljak minden erőmmel már most valahol odaát lenni, ahelyett, hogy itt lennék, ahol éppen vagyok. Az a legszebb, hogy Isten mintegy azt mondta nekünk, „ne menj te sehova (még azért se, hogy velem találkozzál), maradj nyugodtan ott, ahol vagy, és én magam megyek oda hozzád.” A kereszténység a megtestesülés vallása, amely azóta is ezt a jelenlétet, az Isten evilági jelenlétét ünnepli: az igében és a mindig anyagi jelekben megvalósuló szentségekben.

A vallás definíciója

De nem csak ilyen már-már természetfeletti, így már-már nem is evilági lehetőségei vannak az Istennel való találkozásnak, nem csak az Istentől csodálatos módon sugallt írás, és nem csak az isteni kegyelem érzékelhető, mégis titokzatos jelekbe öltözött valósága, a szentség. Aki csak ezekben hisz, annak a felelősséggel vállalható hitére nagy veszély leselkedik. Mert ezek a rendkívüli eszközök éppen tagadhatatlan rendkívüliségük miatt könnyen elfordítják a figyelmet a hétköznapi létezés értékeitől, és könnyen találjuk magunkat a választás kényszere előtt: a természetfelettit választjuk, vagy az evilágit. Elfordít minket ettől a világtól, ha túlhangsúlyozzuk vallásunk természetfeletti elemeit. Sőt, a vallásosság feladása előtti utolsó lépést jelenti azt hinni, hogy egyedül ezek a súlyos transzcendens komponenssel bíró eszközök az Istennel való találkozás fórumai. Hiszen aki ezt hiszi, annak ki kell vonulnia a világból, hogy Istennel találkozzon, csakhogy ma már nem olyan könnyű hátat fordítani a világnak. Tagadhatatlan értékei ezer szállal kötnek magunkhoz minket.

Azért is gondolom, hogy a vallásosság elvesztését jelentené ez a kizárólag a transzcendenciára irányuló létmód, mert ha nem külsődleges jegyek alapján akarom azonosítani, akkor vallásosnak azt az embert kell nevezem, aki a földi valóságot és benne az emberi aktivitást egy meghatározott, a „profán embertől” teljesen különböző módon tapasztalja meg, nevezetesen mint az Istennel való (tág értelemben vett) kommunikáció közegét és egyben „üzenetét”.

E meghatározás három elemét is érdemes kiemelni. Először is a vallásos embert elsősorban nem hittételek igaznak tartása és törvények, cselekvési parancsok követése jellemzi, hanem egyfajta tapasztalat, ha tapasztalaton benyomások konceptualizált rendszerét értjük. A vallásos ember (amennyiben és amennyire vallásos) sajátos fogalmi sémát működtet a valóság megragadására, ugyanazoknak a tényeknek más interpretációját tartja a maga számára élhetőnek, mint a nem vallásos ember.

Másodszor az említett kommunikációhoz ugyanúgy hozzátartozik a felek egymás elől való elzárkózása, mint az egymás számára való kitárulkozása. Isten hiánya, illetve a világból való visszahúzódása legalább annyira az Isten és ember közötti kommunikációs viszony tényezője, mint az Istenre mondott emberi „nem”, vagyis a bűn. (A kommunikáció története jó esetben persze az elzárkózásnak a kitárulkozásba való átmenete.)

Harmadszor nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a világ a vallásos ember számára nemcsak az a „hely”, ahol ez a párbeszéd megvalósul, hanem a bennünket körülvevő dolgok, az általunk kezdeményezett, illetve a velünk megtörténő események alkotják azokat a „szavakat” is, amelyeket a beszélgetőtársak egymásnak mondanak. Ez utóbbi tétel egyik következményeként a vallásos ember számára a természet, egyáltalán az őt körülvevő dolgok sohasem alkotnak pusztán immanens, önmagát jelentő közeget, ahogyan transzcendens dimenzióval rendelkezik az emberi cselekvés is. A tétel másik következménye, hogy az Istennel való kommunikáció elsődlegesen nem a világ anyagi szférájától, a metafizikai értelemben vett természettől függetlenül, egyfajta misztikus közvetlenség révén valósul meg. A skolasztikus tétellel összhangban, amely szerint „a kegyelem a természetre épít”, az istenkapcsolat általános (és normatív) módja nem a tiszta misztika. A két előző következményből egy harmadik is adódik. A vallásosság nem pusztán a lélek belső tevékenysége, hanem az egész embert érinti. Természetes módon tartozik hozzá a kifejeződés, sőt még a tárgyiasulás is. Ennek során olyan valóságok jönnek létre, amelyek nem képeznek önálló területet a világ más dolgai mellett, hanem ezer szállal kötődnek a világ szövetébe. Ha pedig az ember közösségi lény, akkor vallásossága társadalmi dimenzióval is kell, hogy rendelkezzék.

A hit szerinti élet tehát nem másból fakad, mint annak tudásából és átérzéséből, hogy életünknek nincsen csak profán szférája, mint ahogyan csak szent sincs. Bármit, amit a hétköznapokban teszünk, az Istennel való személyes kapcsolaton belül tesszük, ugyanakkor a legszentebb pillanatokban sem vetkőzhetjük le ember voltunkat, anyagiságunkat, társadalmiságunkat, és mindaz, ami az imában vagy a liturgiában történik, a földi létszféra közvetítésére szorul. Hit szerint élni azt jelenti, hogy tetteimet az a tudat vezérli, hogy az ég és a föld sem térben sem időben nem választható el egymástól, hanem áthatják egymást, és így minden hétköznapi tett vallási vetülettel rendelkezik, és minden vallási cselekedet a profán világgal jegyez el bennünket. Ezért nincsenek olyan speciális vallási törvények, amelyek tisztán az Istenhez való viszonyunkra vonatkoznának és ne szabályoznák egyúttal az evilági életünket is, és így nincsen olyan profán cselekvés sem, amely kívül esne a vallási elvek hatókörén. Otthonra kell lelnünk a világban, és otthonossá kell tennünk azt a magunk számára, akik folyton átkelőhelyet keresünk a transzcendenciába, és akik folyton az immanenciában kívánjuk megtapasztalni a szentet.

Az Isten országa

Az ember tehát valóban hűséges lehet a földhöz, de nem azért, mint Nietzsche tanítja, mert ez a föld önmagában is elég neki, hanem azért, mert itt és csak itt találkozhat Istenével. Ő idejött, velünk maradt, és példát mutatott a helyes hűségre. Megmutatta, hogyan kell megélni azt, hogy itthon vagyok itt e világban, és ezért otthon vagyok az égben, vagy fordítva: mivel otthon vagyok ott, ezért itthon vagyok itt. Ennek megvalósítására törekedni semmivel nem furcsább gondolat, mint hogy az égi Fiú azonos legyen a názáreti Jézussal. A világhoz való viszonyunk érzékeny egyensúlya megbomlik, ha leértékeljük, semminek vagy pusztán a túlvilági élet kiérdemlésében hasznos eszköznek tekintjük az evilágot, de akkor is, ha ezt tekintjük mindennek, a túlvilágot pedig nemlétezőnek nyilvánítjuk, vagy ha bűntudattal ugyan, de kizárólag ebben a világban rendezkedünk be. Nem visszhangozhatjuk kizárólag a János evangélium szép igéit: „az én országom nem e világból való” (Jn 18,36), mint ahogy nem szabhatjuk életünket kizárólag ehhez a világhoz sem.

Vallásos közegben aligha kell bizonygatni, hogy nem lehetünk csak evilágiak. Elevenen érezzük a Kosztolányi-féle bűntudatot, ha túlságosan is itt rendezkednénk be. Ezért fontosabb arról a bűntudatról szólni, amely általában nagyobb bennünk a kelleténél, és amelyet azért érzünk, mert evilágiak vagyunk, mert nem tudjuk csak a túlvilág eszközének tekinteni ezt az életet. Mert nem tudjuk őszintén mondani Krisztussal, hogy „az én országom nem e világból való”, vagyis arról a bűntudatról, ami azért fog el bennünket, hogy egyáltalán itthon érezzük magunkat ebben a világban.

A legfontosabb, hogy ne felejtsük el, Krisztus sem csak ezt az egy mondatot mondta a világhoz való helyes viszonnyal kapcsolatban. Nem szabad túlhangsúlyozni egy kiragadott mondat jelentőségét, mint ahogy nem szabad kiragadni még egy egész evangéliumot sem, és a többi bibliai szövegtől elkülönítve sajátos teológiáját az egyetlen olyan hangnak tekinteni, amellyel a Biblia hozzánk szól. A János valóban nagy hangsúlyt fektetett a Fiú transzcendenciájára és az Atyával való egységére, nagyobbat, mint bármelyik másik evangélium. De ez a legkésőbb keletkezett evangélium nem felülírja vagy korrigálja a többit, nem többet tud azoknál, hanem pusztán csak más teológiai szempontokat érvényesít. Szerzője esetében nyilvánul meg leginkább, amit Bultmann mondott: „Jézus az Isten országát hirdette, az egyház viszont Jézust hirdeti”. Annak ellenére, hogy ez a tétel egyformán igaz mind a négy evangéliumra, a szinoptikusok lapjain még jobban kirajzolódik az Isten országát hirdető Jézus alakja; Jánosnál Jézus inkább a mennyből alászállott Fiú. Hacsak nem olvassuk el egyvégtében az evangéliumokat, talán fel sem tűnik, hogy a szinoptikusoknál Jézus nem abban látja a célját, hogy kereszthalált haljon, egyházat alapítson, vagy önmagáról tegyen tanúságot, hanem hogy életet adjon, helyreállítsa Isten népének szétszóródott közösségét, és hogy tanúságot tegyen az Atyáról, aki életet ad és közösséget teremt. Ha a szinoptikusokat olvassuk, azt látjuk, hogy Jézus azon túl, hogy a farizeusokkal vitatkozott a törvényről, földi életében szinte mást nem is csinált, mint szóban és tettben az Isten országának elérkeztét, vagyis az evangéliumot hirdette. A mi igehirdetésünkben háttérbe szorult az Isten országa-gondolat, éppen Jézus alakja szorította háttérbe, de nem érthetjük meg Jézust, ha nem értjük eléggé ezt a számára oly sokat jelentő fogalmat.

Az Evangélium annak a meghirdetése, hogy elérkezett az Isten országa, vagyis a világnak az az állapota, amelyben végérvényesen Isten veszi át az uralmat, ezért nem marad helye többé a bűnnek, a betegségnek és a halálnak. A világnak az az állapota, amelyben minden úgy létezik, ahogyan léteznie kell, és amelyben az ember – mint hajdan a Paradicsomban – újra harmóniában él a természettel, önmagával, a másik emberrel és Istennel. A zsidók erre vártak. Azért várták a Messiást is, mert csak ő változtathatja át ilyenné a világot. Amikor Keresztelő János követeket küld Jézushoz, hogy megtudja, ő-e a Messiás, vagy mást várjanak, Jézus a megvalósuló félben lévő Isten országa jeleinek felsorolásával válaszol: a vakok látnak, süketek hallanak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak és a kitaszítottaknak örömhírt mondanak (Mt 11,2-6; Lk 7,18-28). Jánosnak ebből tudnia kell, hogy Jézus a Messiás, hiszen szava és keze nyomán az ország bontakozik ki. Máté evangéliuma ahol teheti, a zsidó szokásnak megfelelően kerüli, hogy Isten nevét kimondja, ezért Isten országa helyett általában mennyek országáról beszél. Ám hiba volna, ha egyszerűen a mennyországra gondolnánk. Mert az az ország, amelynek eljövetelét Jézus hirdette és valósította meg, éppen annyira volt evilági ország, mint túlvilági. Kissé félrevezető is országnak nevezni. A görög eredeti a baszileia tou theou kifejezést használja, ami annyit tesz, Isten uralma. Vagyis inkább egy állapotról, mint területről, szféráról van szó. Arról az állapotról, amikor Isten uralkodik, és nem az ő ellenségei. A zsidó alapokon álló kereszténység és maga Jézus is abban hisz, hogy ez az állapot megvalósulhat itt a földön is. Ezért imádkozunk a Miatyánkban: „jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is”. Nem kétséges, hogy Isten uralma teljes és tökéletes a mennyben. A Miatyánkban azt kérjük, hogy ugyanaz a baszileia (uralom vagy ország) valósuljon meg „itt a földön is”. Jézus maga is ezen munkálkodott, és biztosan tudta, hogy személyével el is kezdődött ez az ország. Ha azt kérdezzük, mivel töltötte napjait földi működése közben, akkor azt látjuk, hogy nem mással, mint az Isten országa ügyének előmozdításával. Nem azért tett csodákat, hogy bizonyítsa isteni származását vagy szavainak igazságát, hanem azért, hogy eltüntessen egy darabka rosszat a földről, vagyis hogy megtörténni segítse az országot. Nem a túlvilágra akarta irányítani a figyelmet, nem a mennyországot akarta megnyitni számunkra, hanem a mennyek országát, más szóval az Isten országát akarta megvalósítani: „miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is”. Már az evangéliumokat papírra vető ősegyház számára is világos volt, hogy bár az Isten országa Jézus Krisztus keresztáldozata által máris döntő módon győzedelmeskedett a világban, még nem fejeződött be az a folyamat, amelynek végén „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28). Isten országának valóságát ezért a „már igen” és a „még nem” dialektikája határozza meg. Ennek megfelelően az Evangélium nemcsak híradás a beteljesülésről, hanem egyben a beteljesülés ígérete is. Jézus csak a kezdeményezésig jutott, mert a nép, az ország meghívott lakói vonakodtak az ország polgáraivá válni (Mt 22,1-14; Lk 14,16-24). Ám ez nem cáfolja, hogy Jézus a földön akarta az országot létrehozni, pusztán azt magyarázza, hogy miért késlekedik még mindig az ország megvalósulása. Mi magunk vagyunk azok, akik késleltetjük, többek között azzal, hogy nem hisszük, hogy lehetséges már itt és most, és azzal, hogy kitérünk az Istennel való, egész lényünket érintő találkozás elől, és halálunk utánra tartogatjuk a teljes megnyílást annak a közelségnek a befogadására, amelyet pedig Isten már itt és most felkínál nekünk.

A közelre várás

Jézus és az első keresztény gyülekezetek számára tehát nem volt kétséges, hogy az ország megvalósítható. Ez az elképzelésük ószövetségi gyökerű. Az ország várása Izraelben ősibb, mint a túlvilágba vetett hit. A zsidók évszázadokon át egyáltalán nem reménykedtek abban, hogy létezik túlvilági élet, de remélték, hogy Isten már itt a földön helyreállítja a népével való közösségét. Ennek a reménynek szerves folytatása az, hogy a keresztények új eget és új földet várnak, tehát nemcsak új eget. Nemcsak mennyországot.

Paradox módon éppen ebben a közeli megvalósulásba vetett hitben gyökerezik a kereszténység világtól elforduló tendenciája. Az újszövetség lapjain számos tanújelét találjuk annak, hogy az első keresztény közösség – és így minden bizonnyal maga Jézus is – a régi világ nagyon gyors megváltozására és az ország haladéktalan beteljesedésére számított. A teológia ezt a koncepciót „közelre várásnak” nevezi. Ahogy Jézus második eljövetele ennek ellenére egyre csak váratott magára, az első teológusok és az egyház első pásztorai azzal a gonddal találták szembe magukat, hogy meg kellett nyugtatni a közösséget: a vőlegény ugyan késik, de azért biztosan el fog jönni. Emlékeztetni kellett őket, hogy csak a balga szüzek alusznak el, az okosak kitartanak, és be is mehetnek a menyegzőre (Mt 25,1-13); hogy a hűséges szolgák virrasztanak, akármilyen későn érkezik haza a ház ura, és jutalmuk nem is marad el: uruk felövezi magát, és a személyesen szolgál nekik (Lk 12,36-38). Az első közösségen mégis nyugtalanság vett erőt, amikor egyre-másra haltak meg azok, akik pedig a keresztségben már új életre támadtak. Hitük szerint halálával Jézus legyőzte a halált, és arra számítottak, hogy ők már nem fognak meghalni. Szent Pálnak meg kell nyugtatnia őket: talán a parúszia később következik be, mint gondolták, de ez nem változtat semmit azon, hogy aki meghalt a bűnnek, annak örök élete van, és ha test szerint meg is kell halnia, még hátrány sem éri azokkal szemben, akik megérik Jézus második eljövetelét. Pál az egyik helyen így érvelt: „Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, testvérek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük. Ha Jézus, mint ahogy hisszük, meghalt és feltámadt, akkor Isten vele együtt feltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el. Az Úr tanítása alapján ugyanis ezt mondjuk nektek: Mi élők, akik az Úr eljöveteléig megmaradunk, nem előzzük meg az elhunytakat. A parancsszóra, a főangyal szólítására, Isten harsonájának zengésére az Úr maga száll le a mennyből. Először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, akik életben maradtunk. A felhőkön velük együtt elragadtatunk a magasba Krisztus elé, és így örökké az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezzel a tanítással!” (1Tessz 4,13-18) Látható a szövegből, hogy Pál arra számít, hogy még életben találja a végső harsonaszó. Ugyanezt mondja egy másik helyen is: „titkot közlök veletek: Nem halunk ugyan meg mindnyájan, de mindnyájan elváltozunk, hirtelenül, egy szempillantás alatt, a végső harsonaszóra. Amikor az megszólal, a halottak feltámadnak a romlatlanságra, mi pedig elváltozunk.” (1Kor 15,51-52)[2]

Bár az egyháznak szembe kellett néznie a parúszia elmaradásának problémájával, az alaphang még hosszú ideig az maradt, hogy a megígért ország hamarosan, legfeljebb néhány éven belül biztosan beköszönt. Talán ez a hit magyarázza azoknak a magatartását is, akiket Pál így int: „aki nem dolgozik, ne is egyék” (2Tessz 3,10) Bizonyára úgy gondolták, az Isten országának közeli beteljesedéséig (amikor már nem arcunk verítékével esszük kenyerünket) már nem érdemes a munkával fáradozni. Mindenesetre hivatkozhattak arra a hagyományra, amelyet Lukács is feldolgoz, a szorgoskodó Mártáról és a Jézust hallgató „tétlen” Máriáról. Jézus ugyanis így ítélt róluk: „Mária a jobbik részt választotta” (Lk 10,38-42). E történet többek között azért volt fontos az első keresztényeknek, mert a világ dolgaihoz való viszonyt elemzi. Azt sugallja, hogy a mindennapi, evilági cselekvéssel szemben részesítsük előnyben az ige hallgatását. Ez az attitűd, amely támogatásra talál a transzcendencia János evangéliumában kifejeződő erőteljes hangsúlyozásában, mindmáig meghatározó a keresztény életgyakorlatban, hiába szólt ellene Pál intelme, sőt Jézusé is, miszerint a császárnak is meg kell adni, ami a császáré.

Érdekes tanúságát adja Szent Ágoston Az Isten városáról (413-426) című munkája, hogy mennyire jelentéktelennek lehetett gondolni a Jézus földi működése és a második eljövetel közötti időt. A több száz oldalas mű, amely pedig a történelem, az Isten és az ember közös történelmének kibontakozását tárgyalja, gyakorlatilag említés nélkül hagyja ezt az időszakot. A kereszténységnek az Ószövetségtől elütő jellegzetessége ez. A zsidók nem ismertek jelentőség nélküli időt, náluk minden az itt és most közegében dőlt el. A keresztények viszont, akik tudták, hogy már a végső időben élnek, hosszú évszázadokra elfordították tekintetüket a történelemről, mert hitük szerint az már célba ért, és ezzel együtt hátat fordítottak annak a közegnek, a világnak is, amelyben a történelem kibontakozott.

Zárszó

Mint tudjuk, a „közelre várás” téves teológiai álláspontnak bizonyult, de ennek a tévedésnek a realizálása csak nagyon lassan következett be. A vele összefüggő világidegenség pedig máig velünk maradt. Újra fel kellene tehát fedezni az Ószövetséget. Hiszen Jézus is az Ószövetség talaján állt, és ha az ő követői vagyunk, akkor nem gondolhatjuk, hogy Ószövetség kimerül abban, hogy előkészít Krisztusra, hanem máig a vallásos attitűd mintája kell, hogy legyen a számunkra. Ezért bár dicséretes, hogy ifjúsági énekeink merítenek az ószövetségi szövegekből, nagyon óvatosnak kell lenni, amikor átköltjük őket. Az előadásom elején idézett ének például, bár bizonyára nem tud róla, teljesen hűtlen lesz az eredetijéhez. A „mikor jössz el, hogy elvigyél” sor révén a világból való elvágyódásnak ad hangot. Aki ezt énekli, azt fejezi ki, hogy találkozni kíván az Istennel, de mintha nem hinne benne, hogy ez itt a földön is lehetséges. Az ének eredetije a 41. zsoltár. „Ahogy a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem! Isten után szomjazik a lelkem, az élő Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten előtt?” Ahogyan a zsoltár feliratából is kiderül, a zsoltáros nem az ítéletnapra vár, nem akarja, hogy elvigyék ebből a világból, hanem Isten templomába kívánkozik. Itt a földön kíván találkozni az Istennel. Amikor a gitáros ének szövegírója megváltoztatta a zsoltár szövegét, az Ószövetség tanítását irtotta ki belőle, és olyasvalamivel helyettesítette, ami legjobb esetben is csak az egyik aspektusa a teológiailag korrekt keresztény attitűdnek.

Annak érdekében tehát, hogy újragondolhassuk, és amennyiben szükséges korrigálhassuk a világhoz való viszonyunkat, újra fel kellene fedezni az Ószövetség szellemét és annak a népnek a vallását, amelyik – bár nem látogatta meg őt a földön a testet öltött Isten – képes volt átélni az Istennel való evilági találkozást. Nemzedékek és évszázadok élték meg így az istenkapcsolatukat, anélkül, hogy sejtették volna, hogy lesz túlvilági találkozás is. Mi, akik joggal bizakodunk ebben is, nem kell, hogy ezért értéktelennek tekintsük azt, ami már itt és most megadatik, főleg, hogy a megtestesülés megsokszorozta azt, amivel az ószövetségi ember boldogan beérte.

Ugyanígy Jézusra is új szemmel kellene tekinteni. Nemcsak azt az aspektusát hangsúlyozni, aki „nem e világból való”, hanem azt is, aki a világért testesült meg, érte dolgozott, és életét is a „világ életéért” adta oda (Jn 6,51), és aki hitt abban, hogy már itt a földön helyreállítható az Isten és az ember kapcsolata, vagyis hogy már itt a földön részünk lehet az üdvösségben. Újra fel kellene fedezni Jézust, hogy megtanuljunk úgy itthon leni a világban, hogy otthon vagyunk az égben. Hogy a világhoz való helyes viszony kérdésében ne Nietzschétől kelljen átvenni a jövő teológiájának egyik legfontosabb témáját: az égtől nem elszakított földhöz való hűséget.

Így a modern világnak is hitelesebb beszélgetőpartnerei lehetnénk, és az evangélium szava könnyebben befogadható lenne a mai ember, és így saját magunk számára. Az evangélium újra olyan örömhír lenne, amely nem egy távoli világ örömét hirdeti, hanem azt, hogy „az igazi világosság, amely minden embert megvilágít, a világba jött”, és megváltoztatta a világban való lét alapkarakterét. A világ ettől kezdve még inkább az Istennel való találkozás színhelye, mint valaha.




[1] Vö.: „A 84. zsoltár 7. verse így szól: »Ha végigvonul a Baka-völgyön át, az a források völgyévé változik, a korai eső áldás bőségébe öltözteti.« Az eredeti héber szövegben émek habbáché áll: »a Báchá völgyében«. A szó ötször fordul elő a maszoréta Szentírásban (2Sám 5,23-24; 1Krón 14,14-15 és a mi helyünk). Négy esetben egyfajta balzsamfát jelent. Mivel a szótő a sírással függ össze (héberül: báchá), a fa nevét éppen a gyantaszerű balzsamból (a fa »könnyeiből«) eredeztetik. A völgyet erről a fáról nevezhették el.” (Jakubinyi György: http://epa.oszk.hu/00900/00939/00041/text.htm)



[2] Hasonló értelmű részek az evangéliumokban is találhatók: „Bizony mondom nektek: nem járjátok végig Izrael városait, amíg el nem jön az Emberfia.” (Mt 10,23) Egy másik helyen pedig: „Bizony mondom nektek: az itt állók közül némelyek nem halnak meg, amíg nem látják az Emberfiát, amint eljön országában.” (Mt 16, 28)

Robert Norton - By the Seashore

Robert Norton - By the Seashore

Jörg Zink - A teremtéstörténet visszája

Jörg Zink
A teremtéstörténet visszája

Kezdetben teremtette Isten
az eget és a földet.

Sokmillió év múlva azonban
az ember végre elég okos lett.
Azt mondta:
Ugyan, ki beszél még itt az Istenről?
Én magam veszem kezembe a jövőmet!

Megtette,
és elkezdődött
a Föld utolsó hét napja.

Az első nap reggelén
elhatározta az ember,
hogy szabad lesz és jó,
szép és boldog.
Már nem Isten képmása,
hanem ember

És mert valamiben hinnie kellett,
hitt
a szabadságban és a szerencsében,
a börzében és a haladásban,
a tervszerűségben és saját biztonságában.

Aztán
– biztonsága érdekében –
megtöltötte
lába alatt a Földet
rakétákkal és atombombákkal.

A végső idők második napján
elpusztultak
a halak
az ipari szennyvizektől,
és a madarak
a vegyipar mérgező porától,
amit a hernyóknak szántak.
A mezei nyulak is
az utakon hagyott ólomfelhőkben,
az ölebek
a kolbász szép piros szinétől.
A heringek
a tenger szinén úszó olajtól
és az óceánok mélyén lévő szemétrakásoktól,
mert a szemét rádióaktív volt.

A harmadik napon
kiszáradtak a füvek a mezőkön,
a lombok a fákon,
a mohák a sziklákon
és a virágok a kertekben.
Mert az ember
maga irányította az időjárást,
és pontos tervek szerint osztotta el az esőket.
Csupán egy kis hibát követett el az,
aki kiszámította az eső elosztását.
Amikor végre megtalálták a hibát,
már a szép Rajna
kiszáradt medrében feküdtek a hajók.

A negyedik napon
a négymilliárd emberből
hárommilliárd elpusztult.
Egyesek olyan betegségekben,
amelyeket az ember maga tenyésztett ki.
Mert nyitva felejtették a tartályokat,
amelyek a következő háborúra
készen állottak.
És az orvosságok sem segítettek.
Mert ezeket túl sokat használták már
az arckrémekben és a disznóvészekben.
Mások az éhségtől haltak meg,
mert a gabonaraktárak kulcsait
eldugták előlük.
És káromolták az Istent,
mert nem tette boldoggá őket.
Persze, minderről Isten tehet!

Az ötödik napon
az utolsó emberek
megnyomták a piros gombot,
mert támadástól tartottak.
Tűz borította el a Föld-golyót.
Égtek a hegyek,
elgőzölögtek a tengerek
és a városok betoncsontvázai
füstölögve, feketén meredtek az égre.
És az égből látták az angyalok,
hogyan válik a kék bolygó vörössé,
majd piszkosbarnává,
végül hamuszürkévé.
És énekük
elhallgatott tíz percre...

A hatodik napon
kialudt a fény. Por és hamu borította
a Napot, a Holdat és a csillagokat.
És az utolsó svábbogár,
amely egy atombunkerben
mindezt túlélte,
elpusztult
a kibírhatatlan melegtől.

A hetedik napon
nyugalom lett.
Végre!
A Föld puszta és üres volt,
és kiégett réseiből és hasadékaiból
sötétség áradt.
És az ember lelke
holt kisértetként kóborolt
a Káosz felett.

Mélyen lent
a kárhozatban
elmesélte az ember
az izgalmas történetet:
az emberről,
aki saját kezébe vette a sorsát. –
és a gúnykacaj felhatolt
egészen az angyalok karáig.

Hölgyeim és Uraim!
Mindezt nem azért mondtam el,
hogy az ember
ne aknázza ki lehetőségeit.
Csak azért,
mert hinnünk kell abban,
hogy ez a világ
és vele együtt az emberiség
sorsa és jövője
egy Másvalaki kezében van!


(Forrás: SzePi)