- Természetesen. Miért ne?
- Ez az ország tele van vadvirággal. S most van itt az idejük. Később nagy a szárazság, és akkor elhervadnak. Idén különös bőségben vannak.
Széles mozdulattal végigmutatott az egész domboldalon.
- Nézd, uram, micsoda pazar változatosság!
(...)
- Nagy szerelmese lehetsz a természetnek.
- Csak ez utóbbi néhány éve, uram. Azelőtt úgy elmentem a virágok mellett, hogy meg se láttam őket, mint a legtöbb ember. A hasznos növényeket persze ismertem: a lent meg a búzát, a zabot, árpát és a lóherét, de bizony nem sokat törődtem a virágokkal, amíg össze nem találkoztam valakivel, aki jól ismerte valamennyiüket.
Hangja olyan álmodozóan visszaemlékező lett...
- Jól ismerte a virágokat. Az ember azt hihette volna, hogy a virágok a barátai, úgy tudott beszélni róluk. Egy nap odaszólt néhányunknak, akik együtt jártunk vele, hogy álljunk meg és figyeljünk meg egy vad liliommezőt. "Látjátok milyen pazarul vannak öltözve!" - mondta. - "Nem dolgoznak, nem fonnak, de Salamon királynak sem volt ilyen öltözete".
- Szerette a szépet. De nem igen lehetett gyakorlati ember. Nem volt a munka híve?
- De igen. Vallotta, hogy az emberek legyenek szorgalmasak, de azt tartotta, hogy legtöbbjük túl sokat törődik a testével: a ruházattal, az élelemmel, a vagyon halmozásával, a csűrök megnagyításával.
- Ez úgy hangzik, mintha nemigen lett volna takarékos.
- Nem volt hanyag. Ha akarja, nagy vagyona lehetett volna. Foglalkozására nézve ács volt, méghozzá nagyon ügyes ács. Élvezet volt nézni, hogyan bánt az éles szerszámokkal. Ha gerendákat illesztett össze, azok olyanok lettek, mintha úgy nőttek volna. Mindig nagy tömeg verődött össze a műhelye körül s figyelték, hogyan dolgozik; gyerekek az egész faluból. Jól értett a gyerekekhez, de az állatokhoz és a madarakhoz is. (...) Igen. Volt benne valami nagyon vonzó vonás. Amikor eljött a műhelyből, hazafele menet mindig egy sereg gyerek meg kutya követte. Minden az övé volt, de neki soha nem volt semmije. Gyakran mondta, hogy sajnálja azokat, akik mindegyre fáradoznak, tervezgetnek, aggodalmaskodnak és csalnak csak azért, hogy vagyont gyűjtsenek össze, azután pedig őrizhetik, hogy el ne lopják a tolvajok, vagy a rozsda meg a moly meg ne eméssze.
- Különleges ember lehetett, hogy nem kívánt semmit sem magának.
- De sohasem érezte magát szegénynek! Az igazság lelke volt meg benne. Ez kevés ember mondhatja el magáról.
- Az igazság lelke? De különöseket beszélsz!
- Nem is olyan különös, ha jól meggondolod. Az igazságra való képesség nem megvetendő dolog. Az emberek szívesen fogadják barátjuknak azt, aki többre becsüli az igazságot a földi javaknál. Szinte minden ember szeretne becsületes lenni, de az igazság lelkét nem nyerheti el az, akinek a szíve földi dolgok után sóvárog. Ezért tódultak az emberek az után az ács után és lesték minden szavát: megvolt benne az igazság lelke.
- Mindenkire ilyen hatással volt?
- Majdnem mindenkire. Ó, néha olyanok, akik nem ismerték, megkísérelték, hogy félrevezessék őt saját maguk felől, de tudod, ő olyan tökéletes volt az igazságban, hogy nem lehetett hazudni neki, sem annak mutatni magát, ami nem volt az ember. Ez egyszerűen lehetetlen volt, akár szóval, akár hanghordozással, akár viselkedéssel. S mihelyt erre rájöttek az emberek, abba is hagyták az alakoskodást s maguk is igazat kezdtek beszélni. Némelyiküknek új élményt jelentett ez és a szabadság érzetét keltette fel bennük. Ezért szerették annyira. Hazudni nem tudtak neki, így hát igazat mondtak, és... és az igazság szabaddá tette őket.
- Barátod bizonyára filozófus volt. Olvasta a klasszikusokat?
- Nem hiszem. Ő mindezt csak úgy... tudta!
---
- Ez a hit - jelentette ki határozottan - nem olyan, mint egy házra szóló szerződési irat, amelynél fogva teljes birtokjoggal élhet valaki a házban. Inkább egy szerszámkészlethez hasonlít, amellyel az ember házat építhet magának. A szerszámok annyit érnek, amennyit csinál velük. Ha leteszi, értéktelenek, amíg újra kézbe nem veszi.
Részletek Lloyd C. Douglas "És köntösömre sorsot vetettek" című könyvéből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése