Aki még nem tudott róla, ám tudja meg, hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt, s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.
Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához, s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velük a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki.
De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velük, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt.
Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt.
Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást, és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.
Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadja a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!
Elsőnek az ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. „Pro libertate”, suttogta a nagyságos fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S rendbe kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a húrokon a magyar „Mennyből az angyal…” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.
Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetségből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.
Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamenynyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba.
Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kis angyalt. „Hát te minek bújtál oda?” – kérdezte tőle mosolyogva. „Restellem magamat” – vallotta be a szeplős. – „Elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa.” „Oh, hát te voltál az!” – nevetett az Úr. „Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” „Katika a nevem s Budapestről jöttem – felelte a vézna, szeplős kicsi angyal – november negyedikén, Uram.
Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csendet. „Isten hozott, Katika” – mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet. „Aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?” „Küldtem, Uram” – felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt. „Aztán mit küldtél?” – kíváncsiskodott az Úr Jézus. „Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. „Nem imádságot küldtem” – vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. „Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?” „Kenyeret” – felelte szepegve Katika. „Szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is” – tette hozzá bizalmasan. „S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már…”
Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.
Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. „Jól tetted, Katika”, mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, „sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a Földön. Kenyeret.”
Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. „Ne sírj, nagymama!” – kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot – „Apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”
Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történet. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. augusztus 21., kedd
2011. május 17., kedd
Élet a születés után?
Élet a születés után?Egy várandós anya két gyermeket hord a méhében. Az egyik egy ,,kis hívő'', a másik egy ,,kis szkeptikus''. A szkeptikus azt kérdezi:
- Te hiszel a születés utáni életben?
- Hát persze. - mondja a kis hívő. - Az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erősekké váljunk arra, ami ott kint vár bennünket!
- Hülyeség! - mondja a szkeptikus. - Ez nem igaz! Hogyan nézhet ki a kinti, külső élet?
- Pillanatnyilag még nem tudom, - mondja a kis hívő - de biztos sokkal világosabb, mint itt bent! Talán, lehet, hogy a szánkkal fogunk enni és a lábunkon fogunk járni!
- Nonszensz, lehetetlen! - mondja a szkeptikus. - Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal?! Micsoda hülyeség! Ez egy fura ötlet, hogyan is működhetne! Itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot. Nem lehetséges élet a születés után, hiszen ez a zsinór már így is túl rövid!
- Hát persze, hogy működni fog, csak minden egy kicsit másként fog kinézni. -mondja a kis hívő.
- Sohasem fog működni! - véli a kis szkeptikus. - Még soha senki nem tért vissza a születés után! Születés után vége az egésznek! Az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!
- Még ha nem is tudom pontosan, milyen lesz a születés utáni élet, - mondja a kis hívő - de azt tudom, hogy találkozni fogunk az édesanyánkkal, és ő nagyon vigyáz majd ránk!
- Anya?! Te hiszel egy anyában? Hol van? - kérdezi a kis szkeptikus.
- Itt van körülöttünk, mi benne vagyunk, és általa létezünk, nélküle nem létezhetnénk! - válaszolja a kis hívő.
Mire a kis szkeptikus:
- Soha nem láttam még semmilyen anyát! Nincs is ilyen!
A kis hívő elgondolkozik egy pillanatra.
- Néha, amikor nagyon csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel, vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat! - mondja aztán halkan. - Mindenesetre én hiszem, hogy az igazi életünk a születés után kezdődik!
2011. január 28., péntek
Az idő értéke...
Legyen egy bankszámlád, ahol minden reggel 86 400 forint kerül a számládra!
Ez nem marad meg a holnapi napra. Minden este lenullázódik, akármennyit is használsz fel a nap folyamán.
Hát akkor mit lehet tenni?
Természetesen használd fel MINDET!
Mindannyiunknak van egy ilyen bankja. Ez az IDŐ.
Minden reggel 86 400 másodperccel gazdagabbak vagyunk.
Minden este lenullázódik, elvész, akármennyit is használtunk fel céljaink eléréséhez.
Soha nem marad egyensúlyban. Soha nem lesz több, egy másodperccel sem.
Minden új nap új számlát nyit nekünk, és minden este felégeti a maradékot.
Ha elmulasztod felhasználni, az aznapi betéted értéke elveszik. Soha nem kapod vissza. Nem íródik jóvá másnap.
A jelenben kell élned, a mai betétet használva.
Befektetni, hogy a lehető legtöbbet tudj vásárolni.
Hogy megértsd, mennyit ér egy év, kérdezd meg a diákot, akinek ismételni kell.
Hogy megértsd, mennyit ér egy hónap, kérdezd meg az édesanyát, aki koraszülöttet hozott a világra.
Hogy megértsd, mennyit ér egy hét, kérdezd meg a hetilap szerkesztőjét.
Hogy megértsd, mennyit ér egy óra, kérdezd meg a szerelmest, aki a találkozóra vár.
Hogy megértsd, mennyit ér egy perc, kérdezd meg az utast, aki lekéste a vonatot.
Hogy megértsd, mennyit ér egy másodperc, kérdezd meg az autóst, aki nem tudta elkerülni a balesetet.
Hogy megértsd, mennyit ér egy tizedmásodperc, kérdezd meg a sportolót, aki ezüstérmet nyert az Olimpián.
Minden pillanat kincs, ami a tiéd és becsüld meg jobban, mert megoszthatod valakivel, akivel tökéletesen elköltheted.
És emlékezz, hogy az idő senkire sem vár.
A Tegnap történelem.
A Holnap rejtelem.
A Ma ajándék.
Gondolkodj el: hogyan töltötted a mai napot?
(Forrás: SzePi)
Salvador Dali - Clock ExplosionKettő korábbi bejegyzés:
2010. május 3., hétfő
Jörg Zink - A teremtéstörténet visszája
Jörg Zink
A teremtéstörténet visszája
A teremtéstörténet visszája
Kezdetben teremtette Isten
az eget és a földet.
Sokmillió év múlva azonban
az ember végre elég okos lett.
Azt mondta:
Ugyan, ki beszél még itt az Istenről?
Én magam veszem kezembe a jövőmet!
Megtette,
és elkezdődött
a Föld utolsó hét napja.
Az első nap reggelén
elhatározta az ember,
hogy szabad lesz és jó,
szép és boldog.
Már nem Isten képmása,
hanem ember
És mert valamiben hinnie kellett,
hitt
a szabadságban és a szerencsében,
a börzében és a haladásban,
a tervszerűségben és saját biztonságában.
Aztán
– biztonsága érdekében –
megtöltötte
lába alatt a Földet
rakétákkal és atombombákkal.
A végső idők második napján
elpusztultak
a halak
az ipari szennyvizektől,
és a madarak
a vegyipar mérgező porától,
amit a hernyóknak szántak.
A mezei nyulak is
az utakon hagyott ólomfelhőkben,
az ölebek
a kolbász szép piros szinétől.
A heringek
a tenger szinén úszó olajtól
és az óceánok mélyén lévő szemétrakásoktól,
mert a szemét rádióaktív volt.
A harmadik napon
kiszáradtak a füvek a mezőkön,
a lombok a fákon,
a mohák a sziklákon
és a virágok a kertekben.
Mert az ember
maga irányította az időjárást,
és pontos tervek szerint osztotta el az esőket.
Csupán egy kis hibát követett el az,
aki kiszámította az eső elosztását.
Amikor végre megtalálták a hibát,
már a szép Rajna
kiszáradt medrében feküdtek a hajók.
A negyedik napon
a négymilliárd emberből
hárommilliárd elpusztult.
Egyesek olyan betegségekben,
amelyeket az ember maga tenyésztett ki.
Mert nyitva felejtették a tartályokat,
amelyek a következő háborúra
készen állottak.
És az orvosságok sem segítettek.
Mert ezeket túl sokat használták már
az arckrémekben és a disznóvészekben.
Mások az éhségtől haltak meg,
mert a gabonaraktárak kulcsait
eldugták előlük.
És káromolták az Istent,
mert nem tette boldoggá őket.
Persze, minderről Isten tehet!
Az ötödik napon
az utolsó emberek
megnyomták a piros gombot,
mert támadástól tartottak.
Tűz borította el a Föld-golyót.
Égtek a hegyek,
elgőzölögtek a tengerek
és a városok betoncsontvázai
füstölögve, feketén meredtek az égre.
És az égből látták az angyalok,
hogyan válik a kék bolygó vörössé,
majd piszkosbarnává,
végül hamuszürkévé.
És énekük
elhallgatott tíz percre...
A hatodik napon
kialudt a fény. Por és hamu borította
a Napot, a Holdat és a csillagokat.
És az utolsó svábbogár,
amely egy atombunkerben
mindezt túlélte,
elpusztult
a kibírhatatlan melegtől.
A hetedik napon
nyugalom lett.
Végre!
A Föld puszta és üres volt,
és kiégett réseiből és hasadékaiból
sötétség áradt.
És az ember lelke
holt kisértetként kóborolt
a Káosz felett.
Mélyen lent
a kárhozatban
elmesélte az ember
az izgalmas történetet:
az emberről,
aki saját kezébe vette a sorsát. –
és a gúnykacaj felhatolt
egészen az angyalok karáig.
Hölgyeim és Uraim!
Mindezt nem azért mondtam el,
hogy az ember
ne aknázza ki lehetőségeit.
Csak azért,
mert hinnünk kell abban,
hogy ez a világ
és vele együtt az emberiség
sorsa és jövője
egy Másvalaki kezében van!
(Forrás: SzePi)
2010. április 25., vasárnap
Húsvét 4. vasárnapja - Jó Pásztor vasárnap – hivatások világnapja
A Katolikus Egyházban a húsvétot követő negyedik vasárnapot Jó Pásztor vasárnapjának nevezik, mely egyben a papi hivatások világnapja is.
"... Nem éheznek és nem szomjaznak többé, nem éri őket többé a nap, sem bármiféle forróság [Iz 49,10], mert a királyi széken trónoló Bárány lesz a pásztoruk, az élet vizének forrásához vezeti őket [Zsolt 23,1-2; Jer 2,13], és Isten letöröl szemükről minden könnyet' [Iz 25,8]."
"Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.' "
Az egyik szentföldi turistacsoportnak éppen azt magyarázta az idegenvezető, hogy míg Európában az a szokás, hogy a pásztor terelgeti nyáját, és fújja furulyáját, addig itt nálunk, Palesztinában - mondta a hölgy - az a szokás, hogy a pásztor elöl megy, és utána mennek a juhok, a nyáj. Éppen kinéztek az ablakon, és azt látták, hogy halad egy birkanyáj, és mögötte megy a pásztor. S akkor úgy ránéztek az idegenvezetőre. Hogy is van ez? Hát most tetszett mondani, hogy maguknál nem így van. Megállt a busz, és megkérdezte az idegenvezető a férfit, aki hajtotta a juhokat. S a következőt mondta: Éppen most mondtam a vendégeknek, hogy nálunk a pásztor mindig vezeti a juhokat, és nem a nyáj után megy. Erre a férfi mosolygott, és azt válaszolta, hogy ez így is van, de én nem pásztor vagyok, hanem mészáros.
(Forrás: Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, 2008)
"... Nem éheznek és nem szomjaznak többé, nem éri őket többé a nap, sem bármiféle forróság [Iz 49,10], mert a királyi széken trónoló Bárány lesz a pásztoruk, az élet vizének forrásához vezeti őket [Zsolt 23,1-2; Jer 2,13], és Isten letöröl szemükről minden könnyet' [Iz 25,8]."
"Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.' "
- o -
Az egyik szentföldi turistacsoportnak éppen azt magyarázta az idegenvezető, hogy míg Európában az a szokás, hogy a pásztor terelgeti nyáját, és fújja furulyáját, addig itt nálunk, Palesztinában - mondta a hölgy - az a szokás, hogy a pásztor elöl megy, és utána mennek a juhok, a nyáj. Éppen kinéztek az ablakon, és azt látták, hogy halad egy birkanyáj, és mögötte megy a pásztor. S akkor úgy ránéztek az idegenvezetőre. Hogy is van ez? Hát most tetszett mondani, hogy maguknál nem így van. Megállt a busz, és megkérdezte az idegenvezető a férfit, aki hajtotta a juhokat. S a következőt mondta: Éppen most mondtam a vendégeknek, hogy nálunk a pásztor mindig vezeti a juhokat, és nem a nyáj után megy. Erre a férfi mosolygott, és azt válaszolta, hogy ez így is van, de én nem pásztor vagyok, hanem mészáros.
(Forrás: mai prédikáció & szöveg - Pasaréti Prédikációk, 2006)
2010. április 2., péntek
Karinthy Frigyes - Barabbás
Karinthy Frigyes:
Barabbás
A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Két oldalt füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.
Megállt előtte, és így szólt:
- Itt vagyok!
Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett.
- Rabbi, rabbi! - zokogott.
És a mester szelíden folytatta.
- Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.
A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta.
- Mester! - kiáltott elfulladva és könnyek között - ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak!
- Semmit, mondta ő szelíden - csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: „Kit engedjek el hát közülük, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?”
- Ó, én bolond! - kiáltott a nyomorult fejét öklével verve, - ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!
- Jól van - folytatta szelíden a mester - most jöjj hát velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „Az életemet!”
Az pedig követte őt.
És találnak útközben egy másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát, feleségét, gyermekét és szemeit kiszúratta.
És ő homlokon érinté csendesen kezével és így szólt:
- Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „A házamat! A gyermekemet! A szemem világát!”
Az pedig felzokogott és követte őt.
És találtak még másikat is, kinek lábai és kezei kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé.
Odament hozzá, és megoldotta kötelékeit, és így szólt:
- Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted: Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha ezt kiáltanád: „A szabadságot! A léleknek és a gondolatnak a szabadságát!” Az pedig megcsókolta az ő saruját és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.
És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanák: „Békesség, békesség! Békesség e földön!”
Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.
Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak, és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.
A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:
- A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek - de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva.
Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:
- Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?
És akkor ő intett nekik.
És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.
És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”
És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”
A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: „Barabbást!”; mintha azt hörögné: „Halál! Halál! Halál!”
Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: „Te látod...”
Ő pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.
1917. január
Barabbás
A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Két oldalt füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.
Megállt előtte, és így szólt:
- Itt vagyok!
Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett.
- Rabbi, rabbi! - zokogott.
És a mester szelíden folytatta.
- Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.
A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta.
- Mester! - kiáltott elfulladva és könnyek között - ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak!
- Semmit, mondta ő szelíden - csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: „Kit engedjek el hát közülük, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?”
- Ó, én bolond! - kiáltott a nyomorult fejét öklével verve, - ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!
- Jól van - folytatta szelíden a mester - most jöjj hát velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „Az életemet!”
Az pedig követte őt.
És találnak útközben egy másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát, feleségét, gyermekét és szemeit kiszúratta.
És ő homlokon érinté csendesen kezével és így szólt:
- Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „A házamat! A gyermekemet! A szemem világát!”
Az pedig felzokogott és követte őt.
És találtak még másikat is, kinek lábai és kezei kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé.
Odament hozzá, és megoldotta kötelékeit, és így szólt:
- Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted: Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha ezt kiáltanád: „A szabadságot! A léleknek és a gondolatnak a szabadságát!” Az pedig megcsókolta az ő saruját és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.
És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanák: „Békesség, békesség! Békesség e földön!”
Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.
Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak, és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.
A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:
- A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek - de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva.
Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:
- Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?
És akkor ő intett nekik.
És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.
És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”
És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”
A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: „Barabbást!”; mintha azt hörögné: „Halál! Halál! Halál!”
Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: „Te látod...”
Ő pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.
1917. január
(Forrás: SzePi)
A vírus
A vírus
Vége a napnak. Hazafelé mész a kocsiddal. Bekapcsolod a rádiót. A recsegő adáson keresztül hallasz egy kis faluról, valahol távol Indiában, ahol a falu három lakója váratlanul és nagyon furcsa módon meghalt. Valami olyan influenza okozta a halálukat, amiről még soha senki nem hallott. Igazából nem is influenza, és tulajdonképpen csak három emberről van szó.. Néhány orvos útban van, hogy kivizsgálják a dolgot.
Aztán vasárnap a rádióban újabb híreket hallasz. Most már nem csak három emberről van szó, hanem harmincezerről, és most már a tévé is foglalkozik a témával.. Egy olyan különleges járványról van szó, amilyennel még eddig nem találkozott az emberiség.
Hétfő reggel, mire felkelsz, már minden újság vezércikke ez a történet. Most már nemcsak India, de Pakisztán, Afganisztán és Irán is megfertőződött, és mielőtt észbe kaphatnál, már mindenhol erről beszélnek. Az elnök tartott valami beszédet, amelyben elmondta, hogy ő is és a kormányban mindenki reménykedik, hogy minden rendbe ön De mindenki elmélázik egy kicsit a bejelentésen, hogyan tudjuk távol tartani magunktól mindezt?
És ekkor Franciaország elnöke Európát sokkoló bejelentést tesz közzé: lezárják a határaikat. Bármely érintett országból érkező repülőjáratra érvényes a zárlat, vagyis nem szállhatnak le a gépek az ország területén.. A hír hallatán kiver a verejték, és lefekvés előtt kicsit tovább nézed a CNN nemzetközi műsorát. Akkor egy tudósító bejelenti, hogy egy férfi Párizs egyik kórházában haldoklik a rejtélyes influenzától. Tehát megérkezett a vírus Európába is. Mindössze annyit tudnak róla, hogy amikor kiüt rajtad a betegség, tulajdonképpen már egy hete lappangott benned. Aztán négy napig hihetetlenül rossz állapotba kerülsz, különféle tünetekkel, majd meghalsz. Anglia lezárja határait, de túl későn.
Kedden reggel az Egyesült Államok elnöke a következő bejelentést teszi: "A nemzet biztonságának érdekében minden repülőjárat Európába és Európából, valamint Ázsiába és Ázsiából törölve." Négy napon belül az egész ország kimondhatatlan félelembe merül. Az emberek arról beszélnek, hogy mi lesz, ha a mi országunkat is eléri? Szerda este valaki a parkolóból lélekszakadva ront be a terembe: "Kapcsoljátok be a rádiót, kapcsoljátok be a rádiót!" Mindenki feszülten figyel a kis hangszóróból jövő bejelentésre: megtörtént a legrosszabb, amire számítani lehetett: két nő New York állam egyik kórházában haldoklik a rejtélyes influenzában. Órákon belül végigsöpör ez a valami az egész országon. Emberek ezrei dolgoznak éjjel-nappal, hogy megtalálják az ellenszert. De semmi nem bizonyul hatásosnak.
Váratlanul érkezik a hír: megfejtették a rejtélyt. Megtalálták az ellenszert. De az elkészítéséhez egy olyan valakinek a vére kell, aki még teljesen tiszta. Az egész ország felnőtt lakosságát felszólítják, hogy mindenki menjen el a városi kórházba, hogy a vértípusát ellenőrizhessék. Mindössze ennyit kérnek az emberektől. Természetesen, amikor pénteken, késő este a kórházhoz értek, már a parkolóban kígyózik a sor. Nővérek és orvosok rohangálnak, szúrják meg sorra a várakozókat és címkézik a kémcsöveket.
Aztán odaérnek hozzád és családodhoz, és tőletek is vért vesznek. Fiad, aki még kiskorú, ragaszkodik hozzá, hogy ő is vért adhasson. Arra kérnek, maradjatok a parkolóban, és csak ha halljátok a neveteket, hogy hazamehettek, akkor induljatok el. Hirtelen egy fiatal férfi rohan ki a kórházból ordítva. Egy nevet kiabál és egy kórlapot lebegtet.
A fiad megrángatja a kabátod ujját: "Apu, az én nevemet kiabálja." És mielőtt bármit tehetnél, megragadják a fiadat. - Egy pillanat! Álljon meg! - kiáltasz rá, mire azt válaszolják: - Semmi baj, minden rendben van. A vére teljesen tiszta. Szeretnénk megbizonyosodni róla, hogy nem fertőzött. Úgy tűnik ugyanis, hogy megfelelő a vértípusa.
Öt feszült perc múlva sírva és egymást ölelgetve jönnek ki az orvosok és a nővérek. Néhányan még nevetnek is. Az elmúlt egy hét alatt ez az első alkalom, hogy valakit nevetni látsz. Egy idősebb orvos ekkor odalép hozzátok, és azt mondja: Köszönjük, uram. A fia vére tökéletes. Tiszta és hibátlan. Most már elő tudjuk állítani az ellenszert. Ahogy a hír elkezd terjedni, a parkolóban álló tömeg egyre hangosabban örvendezik, imádkozik, sír és nevet. De aztán az ősz orvos feleségedet és téged félrevon:
- Beszélhetnék önökkel egy percre? Nem vettük észre, hogy a donor kiskorú, ezért szükséges, hogy aláírják ezt a beleegyező nyilatkozatot.
Elkezded aláírni, de aztán észreveszed az üresen hagyott leveendő vérmennyiség rubrikáját.
- M-m-m-mennyi vért vesznek le tőle? És ekkor az idős orvos mosolya eltűnik. - Nem tudtuk, hogy egy kisgyermek lesz. Nem voltunk rá felkészülve. Az összes vérére szükségünk lesz.
Megdöbbenve válaszolsz: - De-de. Ezt maga nem értheti! Ő az egyetlen fiam!
- Mi a világról, az egész emberiségről beszélünk! Kérem, írja alá! Mindre szükségünk van.
- Nem lenne megoldható, hogy vérátömlesztést kapjon?
- Ha lenne tiszta vérünk, akkor kaphatna. Kérem, aláírná?
Tompa csöndben aláírod.
Aztán megkérdezi az orvos:- Szeretnének néhány percre bemenni hozzá, mielőtt elkezdjük?
Oda tudsz menni? Oda tudsz menni, ahol a fiad az asztalon ül, és azt kérdezi:
- Apa? Anya? Mi történik itt?
Meg tudod fogni a kezét, és azt mondani neki: - Fiam, nagyon szeretünk téged, és soha nem hagynánk, hogy valami olyan történjen veled, ami elkerülhető, érted?
El tudsz menni? Ki tudsz úgy menni a szobából, hogy közben hallod fiadat, amint azt kérdezi: - Apa? Anya? Apa? Miért, miért hagytok el?
És aztán a következő héten, amikor a fiad temetése van, néhányan átalusszák az alkalmat, és vannak, akik el sem jönnek, mert más dolguk van, vagy vannak, akik eljönnek ugyan, de csak egy mesterkélt mosolyt erőltetnek az arcukra, hogy úgy tűnjön, fontos nekik az egész. Vajon nem akarnál felugrani, és azt mondani: ELNÉZÉST! A FIAM ÉRTED HALT MEG! HÁT ENNYIRE NEM ÉRDEKEL? EGYÁLTALÁN JELENT EZ NEKED VALAMIT?!
Vajon Isten is ezt szeretné mondani ezekben a napokban? "A FIAM ÉRTED HALT MEG! SZÁMÍT EZ NEKED VALAMIT? HÁT NEM ÉRTED, HOGY NEKEM ENNYIRE FONTOS VAGY?"
"Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!" (Jn 15,16-17)
Vége a napnak. Hazafelé mész a kocsiddal. Bekapcsolod a rádiót. A recsegő adáson keresztül hallasz egy kis faluról, valahol távol Indiában, ahol a falu három lakója váratlanul és nagyon furcsa módon meghalt. Valami olyan influenza okozta a halálukat, amiről még soha senki nem hallott. Igazából nem is influenza, és tulajdonképpen csak három emberről van szó.. Néhány orvos útban van, hogy kivizsgálják a dolgot.
Aztán vasárnap a rádióban újabb híreket hallasz. Most már nem csak három emberről van szó, hanem harmincezerről, és most már a tévé is foglalkozik a témával.. Egy olyan különleges járványról van szó, amilyennel még eddig nem találkozott az emberiség.
Hétfő reggel, mire felkelsz, már minden újság vezércikke ez a történet. Most már nemcsak India, de Pakisztán, Afganisztán és Irán is megfertőződött, és mielőtt észbe kaphatnál, már mindenhol erről beszélnek. Az elnök tartott valami beszédet, amelyben elmondta, hogy ő is és a kormányban mindenki reménykedik, hogy minden rendbe ön De mindenki elmélázik egy kicsit a bejelentésen, hogyan tudjuk távol tartani magunktól mindezt?
És ekkor Franciaország elnöke Európát sokkoló bejelentést tesz közzé: lezárják a határaikat. Bármely érintett országból érkező repülőjáratra érvényes a zárlat, vagyis nem szállhatnak le a gépek az ország területén.. A hír hallatán kiver a verejték, és lefekvés előtt kicsit tovább nézed a CNN nemzetközi műsorát. Akkor egy tudósító bejelenti, hogy egy férfi Párizs egyik kórházában haldoklik a rejtélyes influenzától. Tehát megérkezett a vírus Európába is. Mindössze annyit tudnak róla, hogy amikor kiüt rajtad a betegség, tulajdonképpen már egy hete lappangott benned. Aztán négy napig hihetetlenül rossz állapotba kerülsz, különféle tünetekkel, majd meghalsz. Anglia lezárja határait, de túl későn.
Kedden reggel az Egyesült Államok elnöke a következő bejelentést teszi: "A nemzet biztonságának érdekében minden repülőjárat Európába és Európából, valamint Ázsiába és Ázsiából törölve." Négy napon belül az egész ország kimondhatatlan félelembe merül. Az emberek arról beszélnek, hogy mi lesz, ha a mi országunkat is eléri? Szerda este valaki a parkolóból lélekszakadva ront be a terembe: "Kapcsoljátok be a rádiót, kapcsoljátok be a rádiót!" Mindenki feszülten figyel a kis hangszóróból jövő bejelentésre: megtörtént a legrosszabb, amire számítani lehetett: két nő New York állam egyik kórházában haldoklik a rejtélyes influenzában. Órákon belül végigsöpör ez a valami az egész országon. Emberek ezrei dolgoznak éjjel-nappal, hogy megtalálják az ellenszert. De semmi nem bizonyul hatásosnak.
Váratlanul érkezik a hír: megfejtették a rejtélyt. Megtalálták az ellenszert. De az elkészítéséhez egy olyan valakinek a vére kell, aki még teljesen tiszta. Az egész ország felnőtt lakosságát felszólítják, hogy mindenki menjen el a városi kórházba, hogy a vértípusát ellenőrizhessék. Mindössze ennyit kérnek az emberektől. Természetesen, amikor pénteken, késő este a kórházhoz értek, már a parkolóban kígyózik a sor. Nővérek és orvosok rohangálnak, szúrják meg sorra a várakozókat és címkézik a kémcsöveket.
Aztán odaérnek hozzád és családodhoz, és tőletek is vért vesznek. Fiad, aki még kiskorú, ragaszkodik hozzá, hogy ő is vért adhasson. Arra kérnek, maradjatok a parkolóban, és csak ha halljátok a neveteket, hogy hazamehettek, akkor induljatok el. Hirtelen egy fiatal férfi rohan ki a kórházból ordítva. Egy nevet kiabál és egy kórlapot lebegtet.
A fiad megrángatja a kabátod ujját: "Apu, az én nevemet kiabálja." És mielőtt bármit tehetnél, megragadják a fiadat. - Egy pillanat! Álljon meg! - kiáltasz rá, mire azt válaszolják: - Semmi baj, minden rendben van. A vére teljesen tiszta. Szeretnénk megbizonyosodni róla, hogy nem fertőzött. Úgy tűnik ugyanis, hogy megfelelő a vértípusa.
Öt feszült perc múlva sírva és egymást ölelgetve jönnek ki az orvosok és a nővérek. Néhányan még nevetnek is. Az elmúlt egy hét alatt ez az első alkalom, hogy valakit nevetni látsz. Egy idősebb orvos ekkor odalép hozzátok, és azt mondja: Köszönjük, uram. A fia vére tökéletes. Tiszta és hibátlan. Most már elő tudjuk állítani az ellenszert. Ahogy a hír elkezd terjedni, a parkolóban álló tömeg egyre hangosabban örvendezik, imádkozik, sír és nevet. De aztán az ősz orvos feleségedet és téged félrevon:
- Beszélhetnék önökkel egy percre? Nem vettük észre, hogy a donor kiskorú, ezért szükséges, hogy aláírják ezt a beleegyező nyilatkozatot.
Elkezded aláírni, de aztán észreveszed az üresen hagyott leveendő vérmennyiség rubrikáját.
- M-m-m-mennyi vért vesznek le tőle? És ekkor az idős orvos mosolya eltűnik. - Nem tudtuk, hogy egy kisgyermek lesz. Nem voltunk rá felkészülve. Az összes vérére szükségünk lesz.
Megdöbbenve válaszolsz: - De-de. Ezt maga nem értheti! Ő az egyetlen fiam!
- Mi a világról, az egész emberiségről beszélünk! Kérem, írja alá! Mindre szükségünk van.
- Nem lenne megoldható, hogy vérátömlesztést kapjon?
- Ha lenne tiszta vérünk, akkor kaphatna. Kérem, aláírná?
Tompa csöndben aláírod.
Aztán megkérdezi az orvos:- Szeretnének néhány percre bemenni hozzá, mielőtt elkezdjük?
Oda tudsz menni? Oda tudsz menni, ahol a fiad az asztalon ül, és azt kérdezi:
- Apa? Anya? Mi történik itt?
Meg tudod fogni a kezét, és azt mondani neki: - Fiam, nagyon szeretünk téged, és soha nem hagynánk, hogy valami olyan történjen veled, ami elkerülhető, érted?
El tudsz menni? Ki tudsz úgy menni a szobából, hogy közben hallod fiadat, amint azt kérdezi: - Apa? Anya? Apa? Miért, miért hagytok el?
És aztán a következő héten, amikor a fiad temetése van, néhányan átalusszák az alkalmat, és vannak, akik el sem jönnek, mert más dolguk van, vagy vannak, akik eljönnek ugyan, de csak egy mesterkélt mosolyt erőltetnek az arcukra, hogy úgy tűnjön, fontos nekik az egész. Vajon nem akarnál felugrani, és azt mondani: ELNÉZÉST! A FIAM ÉRTED HALT MEG! HÁT ENNYIRE NEM ÉRDEKEL? EGYÁLTALÁN JELENT EZ NEKED VALAMIT?!
Vajon Isten is ezt szeretné mondani ezekben a napokban? "A FIAM ÉRTED HALT MEG! SZÁMÍT EZ NEKED VALAMIT? HÁT NEM ÉRTED, HOGY NEKEM ENNYIRE FONTOS VAGY?"
"Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!" (Jn 15,16-17)
(Forrás)
2010. március 21., vasárnap
Tavasz
(régi fotóm - 2005.06.17.)március 21.: tavaszi napéjegyenlőség, a csillagászati tavasz kezdete
A mérsékelt égövben négy, többé-kevésbé jól elkülöníthető évszakra oszlik az év. A csillagászok a Nap látszólagos mozgása szerint határozzák meg az évszakok kezdetét. A csillagászati tavasz kezdetét a tavaszi napéjegyenlőség (amikor a Nap közvetlenül az Egyenlítő fölött delel) időpontja jelöli. Ennek időpontja hajszálpontosan kiszámítható (...), viszont minden évben változó.
Ugyanez vonatkozik a csillagászati nyárra (kezdete a nyári napforduló, amikor a Nap a Ráktérítő fölött delel), őszre (kezdete az őszi napéjegyenlőség) és télre (kezdete a téli napforduló, amikor a Nap a Baktérítő fölött delel).
Ezeknek a változó időpontoknak a használata azonban nagyon megnehezítené a hétköznapi munkát, ezért statisztikai megfontolásokból a meteorológusok leegyszerűsítették az évszakok kezdetének és végének kijelölését. Vették a három legmelegebb átlaghőmérsékletű hónapot
(június, július, augusztus) és a három leghidegebb átlaghőmérsékletűt (december, január, február) és ezek lettek a nyári, illetve a téli hónapok. A fennmaradó hat hónapból lettek a tavaszi (március, április, május) és az őszi (szeptember, október, november) hónapok. Szintén a statisztikai számítások megkönnyítése miatt a "meteorológiai" évszak a kezdő hónap első napjától a záró hónap utolsó napjáig tart.
Ezért tehát a meteorológiai tavasz kezdete minden évben március 1-e lesz, függetlenül attól, hogy azon a napon dermesztő fagy vagy éppen ellenkezőleg, fullasztó kánikula uralkodik.
(National Geographic Online)
- o -
"Az igazi szerelem az életet nézi, mint ahogyan az igazi tavasz a nyarat álmodja"
"(...) Veszedelmes időszak ez a tavasz nyílása! Nem gondoljátok ti is?
Erről beszélgetett a Csibészklub gyűlésén Igazgató Atya is a fiúkkal.
Sok jóízű mosolygás fakadt a beszélgetések során, de mindannyian
érezték, hogy Igazgató Atyának van még valami mondanivalója. És lám,
amikor mindenki elhallgatott, mert nem tudott már újat és érdekeset
elmesélni, akkor megszólalt az igazgató úr:
- A jövő héten esküvő lesz a kollégiumban. Jánost, az öreg firmát, illetőleg most már: a fiatal bányamérnököt esketem Erzsikével, a tanácsos úr kislányával. János kilenc évet töltött a soproni főiskolán és még nem volt meg az első szigorlata. Ivott, mulatott, cigányozott, hiszen tellett az otthoni százhúsz hold jó bácskai földből. Én is próbálkoztam vele, más is, de eredmény nélkül. Úgy látszott, elzüllik, mint előtte olyan sok más derék magyar fiú. És ekkor találkozott Erzsikével. A kislány kezébe vette a szerelmes fiú sorsának gyeplőjét, és a szerelem megnemesítette Jánost, férfit csinált belőle. Nekifogott a tanulásnak. Félév alatt letett nyolc vizsgát és meghozta az első szigorlatot. A következő félév tizenegy vizsgája letételét látta. Úgy dolgozott, mint egy megvadult embergép. Ha elfáradt vagy elment a kedve, ránézett Erzsikére és új erővel dolgozott tovább. Másfél év alatt megszerezte diplomáját, állást is vállalt azonnal egy dunántúli bányánál és jövő héten lesz az esküvője.
Hosszú hallgatás. A fiúk néztek és nem tudtak mit mondani.
- Látjátok, ez a szerelem. Amit ti annak mondotok, az gyerekjáték, kamaszálom, forgótánc. Az igazi szerelem az életet nézi, mint ahogyan az igazi tavasz a nyarat álmodja. (...)"
(Persze itt nem a "Meg fogom változtatni őt!" esete forog fent, mert
az általában nem megy.)
"... mert télre nyár következik,
az éjszakára nappal virrad,
vihar után fölragyog a nap."
(Kempis Tamás: Krisztus követése)
2010. március 15., hétfő
"Nem szolgálhattok az Istennek is, a mammonnak is"
"Nem szolgálhattok az Istennek is, a mammonnak is" (Mt 6.24)- o -
Ima
- találkozás
- aktív passzivitás
- Isten végzi
- Mindennapok lelkigyakorlata
Kereszthordozás
"Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye keresztjét és kövessen.Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.
Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért?"
(Mt 16.24-26)
Nem elég kerülni a rosszat. Tenni kell a jót!
Egy ember meghalt, és Isten ítélőszéke elé került.
Megmutatta két kezét, és így szólt:
- Lásd Uram, a kezem tiszta!
Ám Isten szomorúan elfordította arcát és így szólt:
- De sajnos üres!
2010. február 11., csütörtök
Wass Albert - Előhang
Volt egyszer egy ember, az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének.
De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró csillámló homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.
És jött az első szél: és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.
Wass Albert
De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró csillámló homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.
És jött az első szél: és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.
Wass Albert(1908-1998)
Hontalan vagyok,
mert hiszek jóban, igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
és Istenben, kié a diadal.
Hontalan vagyok,
mert hiszek jóban, igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
és Istenben, kié a diadal.
(Kép forrása: Panoramio)
2010. február 7., vasárnap
Magok és gyümölcsök
Egy ember azt álmodta, hogy benyitott a boltba. A pult mögött egy angyal várta.
-Mit árulnak itt?- kérdezte a fiatalember.
-Minden jót, amit csak kíván.-válaszolta udvariasan az angyal.
A fiatalember elkezdte sorolni:
-Kérem az összes háború végét az egész világon. Több igazságot a kirekesztetteknek, türelmet és nagylelkűséget az idegeneknek. Több szeretetet a családokban, munkát a munkanélkülieknek, egységet az Egyházakban. És még... még...
Az angyal félbeszakította:
-Uram, ön félreértette engem. Mi nem gyümölcsöt árulunk, csupán magokat adunk el...
-Mit árulnak itt?- kérdezte a fiatalember.
-Minden jót, amit csak kíván.-válaszolta udvariasan az angyal.
A fiatalember elkezdte sorolni:
-Kérem az összes háború végét az egész világon. Több igazságot a kirekesztetteknek, türelmet és nagylelkűséget az idegeneknek. Több szeretetet a családokban, munkát a munkanélkülieknek, egységet az Egyházakban. És még... még...
Az angyal félbeszakította:
-Uram, ön félreértette engem. Mi nem gyümölcsöt árulunk, csupán magokat adunk el...
2010. január 3., vasárnap
Urunk megjelenése (Vízkereszt)
"pásztorlelkű bölcsekké" (Jókai Anna)
"... »Aranyad tilos kivinni!«
szólna ott a vámos rám.
»Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.«
Százszor megállítanának, -
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal
keserüszagu mirrhámmal
kenném véres lábadat."
Ghymes - Új esztendő
A KISFIÚ ÉS A BETLEHEMI JÁSZOL
A kisfiú nagypapáját látogatta meg. Fafaragó volt az öreg. Éppen egy kis Betlehemen dolgozott. Már jó sok szereplő sorakozott készen az asztalon, mikor a kisfiú megérkezett. Odakönyökölt az asztalra, két tenyerére támasztotta fejét.
Hirtelen a kis Betlehem alakjai közt érezte magát. Mintha belülről mozgatná valami - belépett az istállóba a kis játékfigurákkal együtt...
Amint az istállóba belépett, rátekintett a jászolban fekvő Gyermekre - és a Gyermek visszanézett rá...
Ekkor hirtelen ijedtség fogta el a kisfiút. Könny szökött a szemébe.
- Mi bajod? Miért sírsz? - kérdezte a Krisztus-gyermek.
Szipogva válaszolta a kisfiú:
- Mert semmi ajándékot nem hoztam számodra.
- Pedig szívesen elfogadnék tőled valamit! - szólt a jászolból a Gyermek.
Erre a kisfiú nagyon fellelkesedett: - Mindenem neked adom, amim csak van: kisvasútomat, festőkészletemet, az új biciklimet!
- Tulajdonképpen - mondta a Kisjézus - valami mást szeretnék kérni tőled: három dolgot.
Szívesen, - vágta rá a kisfiú - de hát mit?
- Add nekem az utolsó házi feladatodat!
A kisfiú elpirult és lehorgasztotta fejét. Olyan közel bújt a Kisjézushoz, hogy amit mond, senki meg ne hallhassa - és ezt suttogta: - Elégtelent kaptam rá!
- Ezért kell nekem! - mondta a Kisjézus. Mindig hozzám hozd el, ami elégtelenre sikerült.
- És aztán - folytatta a Kisjézus - azt szeretném, ha nekem adnád a tejes bögrédet!
- De épp ma törtem össze! - sopánkodott a kisfiú.
- Éppen ezért akarom, hogy nekem add! - szólt a jászolban fekvő Gyermek. Hozz el mindent nekem, ami az életedben összetört. Én majd éppé teszem.
- Harmadjára - szólt a Kisjézus - a válaszodat szeretném, amelyet édesanyádnak adtál, mikor megkérdezte, hogyan tört el a tejes bögre.
Ekkor a kisfiú elkezdett sírni. Zokogva mondta: - Édesanyámnak azt mondtam: elejtettem a bögrét. De ez hazugság. Mérgemben vágtam a földhöz.
- Látod - szólt a Kisjézus - éppen ezért akarom a válaszodat is. Hozz el mindent nekem, ami rossz az életedben: hazugságaidat, durcáskodásaidat, bűneidet... Újra meg újra meg akarom bocsátani hibáidat. Kézen akarlak fogni és az utat mutatni neked.
És a Kisjézus a kisfiúra nevetett... És az csak nézett és hallgatott és csodálkozott...
Sillye Jenő : Múlnak az évek
Múlnak az évek, mi egyet újra lépünk már,
lehull a hó, de tudjuk eljön majd a nyár.
//: Utazunk, érkezünk, találkozunk
és búcsúzunk, egy boldogabb
világról álmodunk. ://
Békesség Istene adj békét minden nap nekünk,
Vigasztaló, élj mindig, minden nap velünk.
//: Szerető, jó Atyánk országod
köztünk jöjjön el, Szent
Templomod szívünkben építsd
fel! ://
Szeretet fénye, lángja áradjon ránk,
ne szűnjön kérni az Istent a szívünk, a szánk.
//: Jöjjön a földre igazi béke! ://
Imából, áldozatból országok, népek között,
az emberek között, lélek és lélek között az ég és föld között.
Jöjjön már végre igazi béke!
Jöjjön a földre igazi béke!
Múlnak az évek, mi egyet újra lépünk már,
lehull a hó, de tudjuk eljön majd a nyár.
//: Utazunk, érkezünk, találkozunk
és búcsúzunk, egy boldogabb
világról álmodunk. ://
"... »Aranyad tilos kivinni!«
szólna ott a vámos rám.
»Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.«
Százszor megállítanának, -
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal
keserüszagu mirrhámmal
kenném véres lábadat."
Ghymes - Új esztendő
A KISFIÚ ÉS A BETLEHEMI JÁSZOL
A kisfiú nagypapáját látogatta meg. Fafaragó volt az öreg. Éppen egy kis Betlehemen dolgozott. Már jó sok szereplő sorakozott készen az asztalon, mikor a kisfiú megérkezett. Odakönyökölt az asztalra, két tenyerére támasztotta fejét.
Hirtelen a kis Betlehem alakjai közt érezte magát. Mintha belülről mozgatná valami - belépett az istállóba a kis játékfigurákkal együtt...
Amint az istállóba belépett, rátekintett a jászolban fekvő Gyermekre - és a Gyermek visszanézett rá...
Ekkor hirtelen ijedtség fogta el a kisfiút. Könny szökött a szemébe.
- Mi bajod? Miért sírsz? - kérdezte a Krisztus-gyermek.
Szipogva válaszolta a kisfiú:
- Mert semmi ajándékot nem hoztam számodra.
- Pedig szívesen elfogadnék tőled valamit! - szólt a jászolból a Gyermek.
Erre a kisfiú nagyon fellelkesedett: - Mindenem neked adom, amim csak van: kisvasútomat, festőkészletemet, az új biciklimet!
- Tulajdonképpen - mondta a Kisjézus - valami mást szeretnék kérni tőled: három dolgot.
Szívesen, - vágta rá a kisfiú - de hát mit?
- Add nekem az utolsó házi feladatodat!
A kisfiú elpirult és lehorgasztotta fejét. Olyan közel bújt a Kisjézushoz, hogy amit mond, senki meg ne hallhassa - és ezt suttogta: - Elégtelent kaptam rá!
- Ezért kell nekem! - mondta a Kisjézus. Mindig hozzám hozd el, ami elégtelenre sikerült.
- És aztán - folytatta a Kisjézus - azt szeretném, ha nekem adnád a tejes bögrédet!
- De épp ma törtem össze! - sopánkodott a kisfiú.
- Éppen ezért akarom, hogy nekem add! - szólt a jászolban fekvő Gyermek. Hozz el mindent nekem, ami az életedben összetört. Én majd éppé teszem.
- Harmadjára - szólt a Kisjézus - a válaszodat szeretném, amelyet édesanyádnak adtál, mikor megkérdezte, hogyan tört el a tejes bögre.
Ekkor a kisfiú elkezdett sírni. Zokogva mondta: - Édesanyámnak azt mondtam: elejtettem a bögrét. De ez hazugság. Mérgemben vágtam a földhöz.
- Látod - szólt a Kisjézus - éppen ezért akarom a válaszodat is. Hozz el mindent nekem, ami rossz az életedben: hazugságaidat, durcáskodásaidat, bűneidet... Újra meg újra meg akarom bocsátani hibáidat. Kézen akarlak fogni és az utat mutatni neked.
És a Kisjézus a kisfiúra nevetett... És az csak nézett és hallgatott és csodálkozott...
(Forrás)
Sillye Jenő : Múlnak az évek
Múlnak az évek, mi egyet újra lépünk már,
lehull a hó, de tudjuk eljön majd a nyár.
//: Utazunk, érkezünk, találkozunk
és búcsúzunk, egy boldogabb
világról álmodunk. ://
Békesség Istene adj békét minden nap nekünk,
Vigasztaló, élj mindig, minden nap velünk.
//: Szerető, jó Atyánk országod
köztünk jöjjön el, Szent
Templomod szívünkben építsd
fel! ://
Szeretet fénye, lángja áradjon ránk,
ne szűnjön kérni az Istent a szívünk, a szánk.
//: Jöjjön a földre igazi béke! ://
Imából, áldozatból országok, népek között,
az emberek között, lélek és lélek között az ég és föld között.
Jöjjön már végre igazi béke!
Jöjjön a földre igazi béke!
Múlnak az évek, mi egyet újra lépünk már,
lehull a hó, de tudjuk eljön majd a nyár.
//: Utazunk, érkezünk, találkozunk
és búcsúzunk, egy boldogabb
világról álmodunk. ://
(Forrás: zeneszöveg.hu)
2009. november 8., vasárnap
"mindenemet Neked adni..."
(...),,Az Úrnak, a te Istenednek életére mondom, hogy nincs semmiféle kenyerem, csak egy maroknyi lisztem a vékában s egy kis olajam a korsóban: éppen egy pár darabka fát szedek, hogy elkészítsem azt magamnak s fiamnak, hogy megegyük, s azután meghaljunk.'' Azt mondta neki Illés: ,,Ne félj, csak eredj, s tégy, ahogy mondtad. Először azonban nekem készíts abból a lisztecskéből egy kis hamuban sült lepényt, s hozd ki azt nekem. Magadnak és fiadnak azután csinálj. Ezt üzeni ugyanis az Úr, Izrael Istene: ,,Nem ürül ki lisztes vékád, s nem apad el olajos korsód mindaddig, amíg esőt nem ad az Úr a föld színére.''(...)
(1Kir 17,10-16)
(...) Jézus ezután leült a templomkincstárral szemben, és figyelte, hogyan dob a tömeg pénzt a kincstárba: sok gazdag sokat dobott be. Aztán jött egy szegény özvegy, és bedobott két garast, ami egy negyedpénz. Akkor odahívta tanítványait, és azt mondta nekik: ,,Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. Mert azok mind abból adtak, amiben bővelkedtek, ez pedig az ő szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését.''
(Mk 12,38-44)
Egy történet...
„Koldusként róttam a falut, ajtóról ajtóra járva kéregettem. Hirtelen, felsejlő álomként jelent meg az utca végén az aranyhintód. Izgatottan találgattam, ki ülhet benne? A királyok királya? És ébredezni kezdett bennem a remény. Véget érnek most majd nehéz napjaim, olyan alamizsnát adsz, amely egy életre jólétre változtatja nyomorúságomat...
És akkor megállítottad mellettem a kocsit. Rám tekintettél, arcodon mosollyal szálltál ki. Éreztem, maga a boldogság közeledik felém. De te kinyújtottad a kezed és azt kérdezted:
–Mit ajándékozol nekem?
Micsoda királyi tréfa, gondoltam, egy koldustól koldulni?! Zavarba jöttem, tétován álldogáltam előtted, aztán belekotortam a tarisznyámba, és az egyik rizsszemet a markodba tettem. Mily leírhatatlan volt a csodálkozásom, amikor este, tarisznyámat kiürítve a sok kacat között ráleltem arra a rizsszemre: színarannyá változott. Keserű sírásra fakadtam, és kimondhatatlanul sajnáltam, hogy nem volt elég bátorságom mindenemet Neked adni...”
(Rabindranath Tagore - Az arany rizsszem)
(1Kir 17,10-16)
(...) Jézus ezután leült a templomkincstárral szemben, és figyelte, hogyan dob a tömeg pénzt a kincstárba: sok gazdag sokat dobott be. Aztán jött egy szegény özvegy, és bedobott két garast, ami egy negyedpénz. Akkor odahívta tanítványait, és azt mondta nekik: ,,Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. Mert azok mind abból adtak, amiben bővelkedtek, ez pedig az ő szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését.''
(Mk 12,38-44)
Egy történet...
„Koldusként róttam a falut, ajtóról ajtóra járva kéregettem. Hirtelen, felsejlő álomként jelent meg az utca végén az aranyhintód. Izgatottan találgattam, ki ülhet benne? A királyok királya? És ébredezni kezdett bennem a remény. Véget érnek most majd nehéz napjaim, olyan alamizsnát adsz, amely egy életre jólétre változtatja nyomorúságomat...
És akkor megállítottad mellettem a kocsit. Rám tekintettél, arcodon mosollyal szálltál ki. Éreztem, maga a boldogság közeledik felém. De te kinyújtottad a kezed és azt kérdezted:
–Mit ajándékozol nekem?
Micsoda királyi tréfa, gondoltam, egy koldustól koldulni?! Zavarba jöttem, tétován álldogáltam előtted, aztán belekotortam a tarisznyámba, és az egyik rizsszemet a markodba tettem. Mily leírhatatlan volt a csodálkozásom, amikor este, tarisznyámat kiürítve a sok kacat között ráleltem arra a rizsszemre: színarannyá változott. Keserű sírásra fakadtam, és kimondhatatlanul sajnáltam, hogy nem volt elég bátorságom mindenemet Neked adni...”
(Rabindranath Tagore - Az arany rizsszem)
2009. október 7., szerda
Az Úrtól tanult ima
-Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy...
-Igen?
-Kérlek, ne zavarj, imádkozom.
-De te megszólítottál!
-Én téged szólítottalak? Biztos, hogy nem! Csak imádkozom: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy...
-Újra megszólítottál.
-Mit csináltam?
-Megszólítottál. Azt mondtad: Mi atyánk, aki a mennyekben vagy. És itt vagyok. Mit akarsz?
-Ezt nem gondoltam komolyan. Csak elkezdtem mondani a reggeli imádságomat. Minden reggel elmondom a "Miatyánk"-ot. Ezután mindig jól érzem magam. Olyan érzés ez, mintha elvégeztem volna a kötelességemet.
-Jó, akkor mondd tovább!
-Szenteltessék meg a Te neved!
-Egy pillanat. Mire gondolsz?
-Ez azt jelenti, azt jelenti... Ó, édes Istenem, nem tudom, mit jelent! Honnan is tudnám? Ez egyszerűen az imához tartozik. Különben mit is jelent ez?
-Tiszteletet, szentséget, mindenek felett dicséretet és csodálatot.
-Jól hangzik. Eddig sohasem gondoltam erre. Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben úgy itt a földön is.
-Komolyan gondoltad?
-Természetesen, miért ne?
-És mit tettél ennek érdekében?
-Ennek érdekében? Semmit, úgy hiszem. Sokszor gondolkozom, milyen szép lenne, ha Te itt lent mindent a kezedbe vennél úgy, ahogyan azt ott fent teszed.
-Te talán nem vagy a kezemben?
-Igen..., járok a templomba...
-Nem ezt kérdeztem. Hogyan állsz heveskedéseiddel, a türelmeddel? Ezekkel mindig gondod van, nem? És hogyan gazdálkodsz a pénzeddel? Mindig minden csak neked kell? Milyen könyveket olvasol? Mit nézel a tévében?
-Ne mondd ezt nekem! vagyok én is olyan jó, mint mások az egyházunkban.
-Bocsánat, azt hittem, hogy azt kéred, legyen meg az akaratom. Ha ezt tényleg így gondolod, akkor csiszolnom kell rajtad, és e szerint cselekednem.
-Igen, természetesen. Tudom, vannak problémáim. Miután emlékeztetsz, eszembe jut egy pár dolog.
-Nekem is.
-Eddig ezeken nem sokat gondolkoztam, de azért szívesen megszabadulnék tőlük. Őszintén szólva, szívesen lennék szabad.
-Jó. Most, hogy előbbre jutottunk, dolgozzunk együtt! Biztosan lesznek győzelmeink, és büszke lehetek majd rád.
-Igen, Uram, de nekem még be kell fejeznem ezt az imádságot. Ma ez sokkal több időt vesz igénybe, mint általában szokott.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!
-A kenyered megvan! Csak segítene, ha az evésben is mértékes lennél!
-Ez már mindig így lesz? Kritizálsz? Csak teljesítem vallásos kötelességemet, és egyszer csak úgy hirtelen megszólítasz, és a gyengeségeimre emlékeztetsz!
-Az imádság veszélyes dolog. Azzal hozzám fordulsz. Kérdéseket teszel fel. Ezáltal teljesen más ember lehetsz. Inkább szeretném nyomatékosabbá tenni, hogy tarts ki az imádságban! És hogy van tovább?
-...Merjem tovább mondani?
-Mit nem mersz elmondani? Mitől félsz?
-Már most tudom, mit fogsz válaszolni.
-Előbb azért csak folytasd!
-Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!
-Mi van a szomszéddal?
-Tudtam, hogy ezzel fogsz jönni! De hát a szomszéd hazugságokat mondott rólam, és emiatt mások a családomról pletykálnak. Még a pénzt sem adta meg, amivel tartozik. Megesküdtem, hogy ezt nem hagyom annyiban!
-Akkor mit jelent a te imádságod?
-Nem gondolom komolyan.
-Legalább őszinte vagy. De jónak találod azt, hogy másokra haragszol?
-Nem de talán akkor jobban leszek, ha a bosszúm betelt. Azt fogja legalább kívánni, hogy sohase legyen a közelünkben.
-Számodra ez nem lesz jobb, hanem rosszabb. A bosszú ugyanis nem tesz boldoggá. Gondold meg, mennyire boldogtalan vagy most. De én mindent megváltoztathatok.
-Meg tudnád tenni? De hogyan?
-Bocsáss meg a szomszédodnak, hiszen én is megbocsátok neked. A szomszédodnak is le kell rendeznie a gyűlöletét, a bűneit. De te szabad leszel, ha megbocsátasz, és a szívedben békesség lesz.
-Ó, igazad van! Neked mindig igazad van! Belátom, fontosabb, hogy veled való kapcsolatom rendben legyen, mint a bosszúvágyam a szomszédommal szemben.
De... ...Na, jó. Megbocsátok. Segíts neki is, hogy megtalálja a helyes utat, Uram! Ha most őrá gondolok, nyomorúságosan érezheti magát, mint mindenki, aki állandóan rosszat tesz másoknak. Kérlek, mutasd meg neki is valamilyen módon a szabadulást!
-Na látod! Így talán nem sokkal jobb? És hogy vagy most?
-Tulajdonképpen egészen jól. Azt hiszem, ha ma este lefekszem, ez lesz az első alkalom, hogy nem leszek olyan rettenetesen túlfeszített, mint eddig. Talán még jobban is fogok aludni.
-Még nem fejezted be az imádságodat.
-Igen, igazad van. És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!
-Jó, akkor ezt is megteszem. De kerülj minden olyan dolgot, ami kísértésbe vihet!
-Mire gondolsz?
-Ne kapcsold be a tévét, mielőtt át nem gondolod, mit akarsz megnézni, és érdemes-e? Gondold át, hogyan osztod be az idődet, kikkel barátkozol, miről beszélgettek! Gondolkozz el azon, mi az, ami számodra becses és értékes az életben! Mindenekelőtt arra kérlek, ne csak a szükség idején fordulj hozzám!
-Az utolsó mondatot nem értettem.
-De hát ezt olyan sokszor megteszed! Valahogy belekerülsz a nehézségekbe vagy egy rossz helyzetbe, és akkor hozzám szaladsz és ezt mondod: "Uram, kérlek, segíts ki ebből, soha többé nem csinálok ilyet." Emlékszel ezekre?
-Igen, Uram. Szégyellem magam, sajnálom.
-Mindig megőriztelek. De te megtartottad az ígéreteid?
-Nem, legtöbb esetben nem. Eddig mindig azt hittem, meg tudom tenni azt, amit akarok, ha a "Miatyánk"-ot elmondom. Például ezt a mai beszélgetést veled nem terveztem.
-És hogyan folytatódik az ima?
-Tied az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen.
-Tudod, milyen dicsőség lehetne ez? Minek örülnék igazán?
-Nem, de szívesen megtudnám. Örömet szeretnék szerezni neked. Egyre inkább kezdem érteni, milyen dicsőség lenne, ha valóban követnélek.
-Ezzel már a kérdésedet meg is válaszoltad.
-Valóban?
-Igen, számomra a dicsőség azt jelenti, hogyha a hozzád hasonló emberek valóban szeretnek engem. Jó lenne, ha látnák, hogy a kapcsolat köztünk helyreállt. Miután egyes bűneidet megbeszéltük, és ezek már nem zavarnak bennünket, csodálkozni fogsz, hogy mit fogunk tenni közösen.
-Uram, engedd meg, hogy megláthassam, mit tudunk együtt megvalósítani!
-Majd meglátod, ezt át fogod élni!
-Köszönöm!"
Forrás: Virtuális Plébánia
-Igen?
-Kérlek, ne zavarj, imádkozom.
-De te megszólítottál!
-Én téged szólítottalak? Biztos, hogy nem! Csak imádkozom: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy...
-Újra megszólítottál.
-Mit csináltam?
-Megszólítottál. Azt mondtad: Mi atyánk, aki a mennyekben vagy. És itt vagyok. Mit akarsz?
-Ezt nem gondoltam komolyan. Csak elkezdtem mondani a reggeli imádságomat. Minden reggel elmondom a "Miatyánk"-ot. Ezután mindig jól érzem magam. Olyan érzés ez, mintha elvégeztem volna a kötelességemet.
-Jó, akkor mondd tovább!
-Szenteltessék meg a Te neved!
-Egy pillanat. Mire gondolsz?
-Ez azt jelenti, azt jelenti... Ó, édes Istenem, nem tudom, mit jelent! Honnan is tudnám? Ez egyszerűen az imához tartozik. Különben mit is jelent ez?
-Tiszteletet, szentséget, mindenek felett dicséretet és csodálatot.
-Jól hangzik. Eddig sohasem gondoltam erre. Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben úgy itt a földön is.
-Komolyan gondoltad?
-Természetesen, miért ne?
-És mit tettél ennek érdekében?
-Ennek érdekében? Semmit, úgy hiszem. Sokszor gondolkozom, milyen szép lenne, ha Te itt lent mindent a kezedbe vennél úgy, ahogyan azt ott fent teszed.
-Te talán nem vagy a kezemben?
-Igen..., járok a templomba...
-Nem ezt kérdeztem. Hogyan állsz heveskedéseiddel, a türelmeddel? Ezekkel mindig gondod van, nem? És hogyan gazdálkodsz a pénzeddel? Mindig minden csak neked kell? Milyen könyveket olvasol? Mit nézel a tévében?
-Ne mondd ezt nekem! vagyok én is olyan jó, mint mások az egyházunkban.
-Bocsánat, azt hittem, hogy azt kéred, legyen meg az akaratom. Ha ezt tényleg így gondolod, akkor csiszolnom kell rajtad, és e szerint cselekednem.
-Igen, természetesen. Tudom, vannak problémáim. Miután emlékeztetsz, eszembe jut egy pár dolog.
-Nekem is.
-Eddig ezeken nem sokat gondolkoztam, de azért szívesen megszabadulnék tőlük. Őszintén szólva, szívesen lennék szabad.
-Jó. Most, hogy előbbre jutottunk, dolgozzunk együtt! Biztosan lesznek győzelmeink, és büszke lehetek majd rád.
-Igen, Uram, de nekem még be kell fejeznem ezt az imádságot. Ma ez sokkal több időt vesz igénybe, mint általában szokott.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!
-A kenyered megvan! Csak segítene, ha az evésben is mértékes lennél!
-Ez már mindig így lesz? Kritizálsz? Csak teljesítem vallásos kötelességemet, és egyszer csak úgy hirtelen megszólítasz, és a gyengeségeimre emlékeztetsz!
-Az imádság veszélyes dolog. Azzal hozzám fordulsz. Kérdéseket teszel fel. Ezáltal teljesen más ember lehetsz. Inkább szeretném nyomatékosabbá tenni, hogy tarts ki az imádságban! És hogy van tovább?
-...Merjem tovább mondani?
-Mit nem mersz elmondani? Mitől félsz?
-Már most tudom, mit fogsz válaszolni.
-Előbb azért csak folytasd!
-Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!
-Mi van a szomszéddal?
-Tudtam, hogy ezzel fogsz jönni! De hát a szomszéd hazugságokat mondott rólam, és emiatt mások a családomról pletykálnak. Még a pénzt sem adta meg, amivel tartozik. Megesküdtem, hogy ezt nem hagyom annyiban!
-Akkor mit jelent a te imádságod?
-Nem gondolom komolyan.
-Legalább őszinte vagy. De jónak találod azt, hogy másokra haragszol?
-Nem de talán akkor jobban leszek, ha a bosszúm betelt. Azt fogja legalább kívánni, hogy sohase legyen a közelünkben.
-Számodra ez nem lesz jobb, hanem rosszabb. A bosszú ugyanis nem tesz boldoggá. Gondold meg, mennyire boldogtalan vagy most. De én mindent megváltoztathatok.
-Meg tudnád tenni? De hogyan?
-Bocsáss meg a szomszédodnak, hiszen én is megbocsátok neked. A szomszédodnak is le kell rendeznie a gyűlöletét, a bűneit. De te szabad leszel, ha megbocsátasz, és a szívedben békesség lesz.
-Ó, igazad van! Neked mindig igazad van! Belátom, fontosabb, hogy veled való kapcsolatom rendben legyen, mint a bosszúvágyam a szomszédommal szemben.
De... ...Na, jó. Megbocsátok. Segíts neki is, hogy megtalálja a helyes utat, Uram! Ha most őrá gondolok, nyomorúságosan érezheti magát, mint mindenki, aki állandóan rosszat tesz másoknak. Kérlek, mutasd meg neki is valamilyen módon a szabadulást!
-Na látod! Így talán nem sokkal jobb? És hogy vagy most?
-Tulajdonképpen egészen jól. Azt hiszem, ha ma este lefekszem, ez lesz az első alkalom, hogy nem leszek olyan rettenetesen túlfeszített, mint eddig. Talán még jobban is fogok aludni.
-Még nem fejezted be az imádságodat.
-Igen, igazad van. És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!
-Jó, akkor ezt is megteszem. De kerülj minden olyan dolgot, ami kísértésbe vihet!
-Mire gondolsz?
-Ne kapcsold be a tévét, mielőtt át nem gondolod, mit akarsz megnézni, és érdemes-e? Gondold át, hogyan osztod be az idődet, kikkel barátkozol, miről beszélgettek! Gondolkozz el azon, mi az, ami számodra becses és értékes az életben! Mindenekelőtt arra kérlek, ne csak a szükség idején fordulj hozzám!
-Az utolsó mondatot nem értettem.
-De hát ezt olyan sokszor megteszed! Valahogy belekerülsz a nehézségekbe vagy egy rossz helyzetbe, és akkor hozzám szaladsz és ezt mondod: "Uram, kérlek, segíts ki ebből, soha többé nem csinálok ilyet." Emlékszel ezekre?
-Igen, Uram. Szégyellem magam, sajnálom.
-Mindig megőriztelek. De te megtartottad az ígéreteid?
-Nem, legtöbb esetben nem. Eddig mindig azt hittem, meg tudom tenni azt, amit akarok, ha a "Miatyánk"-ot elmondom. Például ezt a mai beszélgetést veled nem terveztem.
-És hogyan folytatódik az ima?
-Tied az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen.
-Tudod, milyen dicsőség lehetne ez? Minek örülnék igazán?
-Nem, de szívesen megtudnám. Örömet szeretnék szerezni neked. Egyre inkább kezdem érteni, milyen dicsőség lenne, ha valóban követnélek.
-Ezzel már a kérdésedet meg is válaszoltad.
-Valóban?
-Igen, számomra a dicsőség azt jelenti, hogyha a hozzád hasonló emberek valóban szeretnek engem. Jó lenne, ha látnák, hogy a kapcsolat köztünk helyreállt. Miután egyes bűneidet megbeszéltük, és ezek már nem zavarnak bennünket, csodálkozni fogsz, hogy mit fogunk tenni közösen.
-Uram, engedd meg, hogy megláthassam, mit tudunk együtt megvalósítani!
-Majd meglátod, ezt át fogod élni!
-Köszönöm!"
Forrás: Virtuális Plébánia
2009. szeptember 24., csütörtök
Teilhard de Chardin - Gondolatok a boldogságról
Képzeljük el, hogy kirándulók indultak el, magas hegycsúcs megmászására vállalkoztak. Vegyük szemügyre csoportjukat pár órával az indulás előtt. Nyugodtan elképzelhetjük, hogy abban a percben háromfajta elemre oszlik az együttes:
- Egyesek sajnálják, hogy elhagyták a vendégfogadót. A fáradság, a veszélyek aránytalannak látszanak a siker értékéhez viszonyítva. Elhatározzák, hogy visszafordulnak.
- Mások nem bánják, hogy elindultak. Szépen süt a nap, nagyszerű a kilátás. De hát miért kellene még feljebb menni? Nem jobb-e élvezni a hegyet ott, ahol vagyunk, a rét és az erdő kellős közepén? – Le is fekszenek a fűbe, átcserkészik a környéket és várják az uzsonna idejét.
- Végül ismét mások, az igazi alpinisták, csakis a csúcsra néznek, hiszen megfogadták, hogy megmásszák. S nekiindulnak, előre.
Fáradtak, – bonvivánok, – tüzes szívűek.
Három Embertípus... Szíve mélyén mindegyikünk ott hordja e háromnak csíráját, – s világszerte csakugyan e három között oszlott meg mindig az Emberiség.
- Először: a fáradtak (vagy pesszimisták)
- Aztán: a bonvivánok (vagy élvhajhászók)
- S végül: a tüzes szívűek
Borúlátás és visszatérés a Múltba; a jelen perc élvezése; lendület a Jövő felé. Amint mondottam: három alapvető magatartás, szembenézve az Élettel. S következésképpen: feltétlenül a boldogság három ellentétes formája is itt áll előttünk. S ezzel vissza is jutunk témánk lényegéhez.
- 1. Először: a nyugalom boldogsága. – „Csak semmi izgalom, semmi kockázat, semmi erőfeszítés. Csökkentsük kapcsolatainkat, szűkítsük igényeinket, tompítsuk lámpánk fényét, kérgesítsük meg bőrünket, bújjunk vissza csigaházunkba. – Boldog ember az, aki legkevesebbet gondolkodik, minél kevésbé érez és nemigen vágyódik semmire”.
- 2. Aztán: az élvezés boldogsága, – a mozdulatlan, vagy – helyesebben mondva – a folyton felújított gyönyör. „Az élet célja nem az, hogy cselekedjünk és alkossunk, hanem, hogy kihasználjuk az előnyeit. Tehát: még kisebb erőfeszítés, vagy éppen csak annyi, hogy kicserélhessük a poharat, meg a likőrt. Elnyújtózni, mint a levél a napsugárban, minden percben másik oldalra feküdni, hogy még jobban élvezhessük új helyzetünket: ez a boldogság receptje. – Boldog az, aki legteljesebben képes élvezni a rendelkezésére álló pillanatot”.
- 3. Végül: a növekedés boldogsága. – E harmadik szempont szerint a boldogság nem önmagáért létezik és nincs is olyan értéke, mint egy tárgynak, amire törekedhetünk és amit önmagában megragadhatunk. A boldogság csak jele, eredménye és szinte jutalma a helyesen irányított cselekvésnek. „A boldogság az erőfeszítés mellékterméke” – mondja valahol A. Huxley. Tehát nem elég – ahogy a modern hedonizmus sugallja – akárhogy megújhodnunk, hogy boldogok legyünk. Semmiféle változás nem boldogít, ha nem emelkedő irányban történik. – Boldog ember tehát az, aki a boldogság közvetlen keresése nélkül, feltétlenül megtalálja az örömöt, szinte ráadásul abban a tettében, amellyel kiteljesedni igyekszik, s önmaga végső határáig tör előre.
2009. szeptember 6., vasárnap
Rónay György - Zakeus a fügefán
ZAKEUS vámos volt, és apró termetű.
Szerencsétlen párosítás. Ha valaki „vámos”, vagyis, enyhén szólva, nem minden eljárásában tökéletesen feddhetetlen, vagy olyan foglalkozása van, amihez a közvéleményben – joggal, nem joggal – bizonyos megvetés tapad; egyszóval, ha valaki „bűnös ember” (mint Zakeus mondja rövidesen magáról), akkor legyen hozzá kellő ereje, izma, ökle, kellő testi fölénye a többiekkel szemben, akik igazában lenézik, de mert erősebb náluk, úgy tesznek, mintha tisztelnék. Vagy legyen legalább kellő hatalma, mozgósítható szolgákkal, poroszlókkal, pecérekkel, és mindennek birtokában kellő föllépése: olyan kihívó és fennhéjázó, hogy nem mernek se pisszenni a jelenlétében, se pusmogni a háta mögött.
Ez a Zakeus azonban „alacsony termetű volt”; és hiába volt gazdag, hiába volt „feje a vámosoknak”: amikor meghallotta a Jerikóba bevonuló tömeg zsibongását és kijött a házából és megállt az út mentén, „mert szívesen látta volna Jézust szemtől szembe”, azért még senki sem csinált helyet neki, hogy láthasson, és semmiféle ügybuzgó hang nem emelkedett, hogy így kiáltson: „félre, félre, tágítsatok innét, nem látjátok, hogy a gazdag Zakeus közeledik, az erős és hatalmas Zakeus, aki látni akarja szemtől szembe Jézust!” Ezzel az aprócska emberrel, ezzel a kíváncsi törpével nem törődött senki. Ügyet se vetettek rá. Illetve nyilván akadtak, akik mégis vetettek rá némi ügyet. Nézzétek, a gazdag Zakeus, az inci-finci nábob! Azzal bizonyára jól oldalba bökték a tolongásban, ráhágtak a lábára, bosszúból, amiért gazdag és vámos és ráadásul apró termetű; addig taszigálták, csak mintha véletlenül tennék ebben a tülekedésben, míg egészen ki nem szorították az út legszélére, s onnan is tovább, az árokba. Onnét aztán még kevésbé láthatta szemtől szembe Jézust.
Senki nem tudósít róla, miért akarta minden áron Jézust látni. Talán nem is tudta senki; ezt elfelejtették megkérdezni tőle. Valószínű, hogy ha megkérdezik, Zakeus maga sem tudott volna válaszolni. Esetleg úgy felelt volna, mint a gyerek, ha faggatják: csak. És ezzel az együgyű felelettel Zakeus mégis a lehető legbölcsebben felelt volna.
Mert miért jut eszébe hirtelen egy vámosnak, hogy szemtől szembe lássa Jézust? Miért szalad ki hirtelen a házából, hagyja ott egy teljességgel érthetetlen pillanatban az üzletét, a vagyonát, a kincseskamráját, a terített asztalát? Valami azt mondja benne: okvetlenül látnom kell. Nem csak messziről, mint egy fölvonuláson, vagy egy színházban. Szemtől szembe kell látnom. Nem vagyok méltó rá, hogy a hajlékomba jöjjön, ilyen esztelen vakmerőséget álmodni sem mernék, de ami a látását illeti: látnom kell, lehetetlen, hogy ne lássam, egész életem azon függ, hogy lássam. Szemtől szembe. Hogy belenézzen a szemembe, és én az övébe. Ajtót-ablakot tárva-nyitva hagytam; lehet, hogy közben kirámolják a házamat, kirabolják a kamrámat, mindenemből kifosztanak. Mindegy. Az a fontos, hogy szemtől szembe lássam.
De hiába ágaskodott, „a tömeg miatt nem láthatta”. Néha mintha csak azért volna Jézus körül ez a „tömeg”, hogy ne láthassák tőle Jézust azok, akik szemtől szembe látni akarják. A „tömeget” látják; a „tömeg” eltakarja előlük Jézust: Zakeus áll az árokparton, és sem Jézust nem látja, sem azokat, akik ott vannak egészen közel hozzá, olyan közel, hogy lépésüket önkéntelenül az ő lépéséhez igazítják. Ezeket egyelőre nem látni. Csak azokat, akik önhitten és magabiztosan vonulnak, büszkén és vállasan, időnkint oldalt pillantva, az ilyen árokszélen rekedt aprócska Zakeusok felé, gúnyosan és fölényesen, amiért ezek a Zakeus-fajták csak az árokparton szoronganak, amiért nem nőttek elég nagyra, akkorára mint ők, s amiért aprócska Zakeus létükre mégis látni akarják Jézust. Ráadásul szemtől szembe.
Jézus vonul a pusztában, Jézus vonul Galileában, Szamáriában, a Jordán pártján, egyik Jerikóból a másikba, a világ végezetéig, és körülötte a „tömegben”, a tömeg legkülső gyűrűjében változatlanul, Jerikóból Jerikóba ott vonul mind a világ végezetéig ez az élő elutasítás, a kevélységnek, az erénygőgnek ez az élősövénye, ez a tüskéivel kifelé fordult élő kerítés, ez az élő fal, amelytől nem látni Jézust.
Azt mondják, ha nem szóval, akkor a szemükkel, a járásukkal, a válluk mozgásával, az ajkuk biggyesztésével: „Bűnös vagy, Zakeus, maradj a helyeden, ne tolakodjál előre, a mi utunkra, a mi soraink közé. Sose furakodjál te, gyarló vámos, az igazak seregébe. Sose akard te szemtől szembe látni az Urat. Nem vagy méltó a látására; ha jól meggondoljuk, még a mi látásunkra sem vagy méltó. Húzd meg magad, te szégyentelen kis Zakeus. Miféle szemtelenség dolgozik benned, hogy azt képzeled, ilyen könnyű az út a magadfajtáknak az Úrhoz? Nem, barátocskám! először a mi saruszíjunkat kell megoldanod, a mi lábunkat megmosnod. Egyelőre azonban nem érünk rá megengedni neked, hogy megoldd a sarunk szíját és lemosd a lábunkról a port. Előbb azt is ki kell érdemelned, Zakeus. Addig várj a sorodra, lehetőleg minél távolabb innét”.
Zakeus azonban olyan rettenetes erős szomjúsággal kívánta szemtől szembe látni Jézust, hogy elengedte füle mellett azoknak a szálfanagy igazaknak az intelmét, akiktől nem láthatta Jézust. Esztelen kívánkozásában elfeledkezett róla, milyen nevetséges, amikor egy ilyen kis törpe szaladni kezd; nem is szalad, hanem inkább gurul, akkora port verve maga körül, hogy a szálfanagy igazak botránkozva húzzák ki magukat még félelmesebben szálfanagyra – és olyan sebesen, mint a labda, melyet egy kéz ellenállhatatlan erővel elhajít egy távoli, biztos cél felé. Szóval mindenről elfeledkezett, kivéve Jézust, és azt, hogy szemtől szembe lássa Őt, és kivéve azt a fügefát az út szélén, a fordulóban. Futott mint a nyúl, aztán kúszott mint a majom, és egyszer csak fönt volt a fügefán. „Hogy láthassa, mert arra kellett elmennie.”
És már jött is, már oda is ért, már föl is tekintett; és föltekintettek a többiek is. A legszélsők fölháborodva Zakeus pimaszságán; a belsőbbek elnéző mosollyal; a legbelsők, akik közvetlen közel voltak Hozzá, szeretettel. Zakeus pedig ült a fügefa tetején és nézte Jézust, szemtől szembe.
Nézték egymást, szemtől szembe, csöndben. Akkor Jézus így szólt: „Zakeus, szállj le hamar, ma a te házadban kell megszállnom.”
Zakeus pedig „sietve leszállt és boldogan fogadta”.
Szerencsétlen párosítás. Ha valaki „vámos”, vagyis, enyhén szólva, nem minden eljárásában tökéletesen feddhetetlen, vagy olyan foglalkozása van, amihez a közvéleményben – joggal, nem joggal – bizonyos megvetés tapad; egyszóval, ha valaki „bűnös ember” (mint Zakeus mondja rövidesen magáról), akkor legyen hozzá kellő ereje, izma, ökle, kellő testi fölénye a többiekkel szemben, akik igazában lenézik, de mert erősebb náluk, úgy tesznek, mintha tisztelnék. Vagy legyen legalább kellő hatalma, mozgósítható szolgákkal, poroszlókkal, pecérekkel, és mindennek birtokában kellő föllépése: olyan kihívó és fennhéjázó, hogy nem mernek se pisszenni a jelenlétében, se pusmogni a háta mögött.
Ez a Zakeus azonban „alacsony termetű volt”; és hiába volt gazdag, hiába volt „feje a vámosoknak”: amikor meghallotta a Jerikóba bevonuló tömeg zsibongását és kijött a házából és megállt az út mentén, „mert szívesen látta volna Jézust szemtől szembe”, azért még senki sem csinált helyet neki, hogy láthasson, és semmiféle ügybuzgó hang nem emelkedett, hogy így kiáltson: „félre, félre, tágítsatok innét, nem látjátok, hogy a gazdag Zakeus közeledik, az erős és hatalmas Zakeus, aki látni akarja szemtől szembe Jézust!” Ezzel az aprócska emberrel, ezzel a kíváncsi törpével nem törődött senki. Ügyet se vetettek rá. Illetve nyilván akadtak, akik mégis vetettek rá némi ügyet. Nézzétek, a gazdag Zakeus, az inci-finci nábob! Azzal bizonyára jól oldalba bökték a tolongásban, ráhágtak a lábára, bosszúból, amiért gazdag és vámos és ráadásul apró termetű; addig taszigálták, csak mintha véletlenül tennék ebben a tülekedésben, míg egészen ki nem szorították az út legszélére, s onnan is tovább, az árokba. Onnét aztán még kevésbé láthatta szemtől szembe Jézust.
Senki nem tudósít róla, miért akarta minden áron Jézust látni. Talán nem is tudta senki; ezt elfelejtették megkérdezni tőle. Valószínű, hogy ha megkérdezik, Zakeus maga sem tudott volna válaszolni. Esetleg úgy felelt volna, mint a gyerek, ha faggatják: csak. És ezzel az együgyű felelettel Zakeus mégis a lehető legbölcsebben felelt volna.
Mert miért jut eszébe hirtelen egy vámosnak, hogy szemtől szembe lássa Jézust? Miért szalad ki hirtelen a házából, hagyja ott egy teljességgel érthetetlen pillanatban az üzletét, a vagyonát, a kincseskamráját, a terített asztalát? Valami azt mondja benne: okvetlenül látnom kell. Nem csak messziről, mint egy fölvonuláson, vagy egy színházban. Szemtől szembe kell látnom. Nem vagyok méltó rá, hogy a hajlékomba jöjjön, ilyen esztelen vakmerőséget álmodni sem mernék, de ami a látását illeti: látnom kell, lehetetlen, hogy ne lássam, egész életem azon függ, hogy lássam. Szemtől szembe. Hogy belenézzen a szemembe, és én az övébe. Ajtót-ablakot tárva-nyitva hagytam; lehet, hogy közben kirámolják a házamat, kirabolják a kamrámat, mindenemből kifosztanak. Mindegy. Az a fontos, hogy szemtől szembe lássam.
De hiába ágaskodott, „a tömeg miatt nem láthatta”. Néha mintha csak azért volna Jézus körül ez a „tömeg”, hogy ne láthassák tőle Jézust azok, akik szemtől szembe látni akarják. A „tömeget” látják; a „tömeg” eltakarja előlük Jézust: Zakeus áll az árokparton, és sem Jézust nem látja, sem azokat, akik ott vannak egészen közel hozzá, olyan közel, hogy lépésüket önkéntelenül az ő lépéséhez igazítják. Ezeket egyelőre nem látni. Csak azokat, akik önhitten és magabiztosan vonulnak, büszkén és vállasan, időnkint oldalt pillantva, az ilyen árokszélen rekedt aprócska Zakeusok felé, gúnyosan és fölényesen, amiért ezek a Zakeus-fajták csak az árokparton szoronganak, amiért nem nőttek elég nagyra, akkorára mint ők, s amiért aprócska Zakeus létükre mégis látni akarják Jézust. Ráadásul szemtől szembe.
Jézus vonul a pusztában, Jézus vonul Galileában, Szamáriában, a Jordán pártján, egyik Jerikóból a másikba, a világ végezetéig, és körülötte a „tömegben”, a tömeg legkülső gyűrűjében változatlanul, Jerikóból Jerikóba ott vonul mind a világ végezetéig ez az élő elutasítás, a kevélységnek, az erénygőgnek ez az élősövénye, ez a tüskéivel kifelé fordult élő kerítés, ez az élő fal, amelytől nem látni Jézust.
Azt mondják, ha nem szóval, akkor a szemükkel, a járásukkal, a válluk mozgásával, az ajkuk biggyesztésével: „Bűnös vagy, Zakeus, maradj a helyeden, ne tolakodjál előre, a mi utunkra, a mi soraink közé. Sose furakodjál te, gyarló vámos, az igazak seregébe. Sose akard te szemtől szembe látni az Urat. Nem vagy méltó a látására; ha jól meggondoljuk, még a mi látásunkra sem vagy méltó. Húzd meg magad, te szégyentelen kis Zakeus. Miféle szemtelenség dolgozik benned, hogy azt képzeled, ilyen könnyű az út a magadfajtáknak az Úrhoz? Nem, barátocskám! először a mi saruszíjunkat kell megoldanod, a mi lábunkat megmosnod. Egyelőre azonban nem érünk rá megengedni neked, hogy megoldd a sarunk szíját és lemosd a lábunkról a port. Előbb azt is ki kell érdemelned, Zakeus. Addig várj a sorodra, lehetőleg minél távolabb innét”.
Zakeus azonban olyan rettenetes erős szomjúsággal kívánta szemtől szembe látni Jézust, hogy elengedte füle mellett azoknak a szálfanagy igazaknak az intelmét, akiktől nem láthatta Jézust. Esztelen kívánkozásában elfeledkezett róla, milyen nevetséges, amikor egy ilyen kis törpe szaladni kezd; nem is szalad, hanem inkább gurul, akkora port verve maga körül, hogy a szálfanagy igazak botránkozva húzzák ki magukat még félelmesebben szálfanagyra – és olyan sebesen, mint a labda, melyet egy kéz ellenállhatatlan erővel elhajít egy távoli, biztos cél felé. Szóval mindenről elfeledkezett, kivéve Jézust, és azt, hogy szemtől szembe lássa Őt, és kivéve azt a fügefát az út szélén, a fordulóban. Futott mint a nyúl, aztán kúszott mint a majom, és egyszer csak fönt volt a fügefán. „Hogy láthassa, mert arra kellett elmennie.”
És már jött is, már oda is ért, már föl is tekintett; és föltekintettek a többiek is. A legszélsők fölháborodva Zakeus pimaszságán; a belsőbbek elnéző mosollyal; a legbelsők, akik közvetlen közel voltak Hozzá, szeretettel. Zakeus pedig ült a fügefa tetején és nézte Jézust, szemtől szembe.
Nézték egymást, szemtől szembe, csöndben. Akkor Jézus így szólt: „Zakeus, szállj le hamar, ma a te házadban kell megszállnom.”
Zakeus pedig „sietve leszállt és boldogan fogadta”.
2009. július 6., hétfő
Történet a hitről...
“A tudomány vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak.”
(Albert Einstein)
Egy kis történet: Egy kis filozófia... - SzePi
2009. május 28., csütörtök
2009. május 24., vasárnap
Hamvas Béla: A láthatatlan történet
"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsátó Hatalom így szólt:
Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ tied. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj, neked, ha magadnak tartod.
Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tied!"
(Forrás: SzePi)
Fodor Ákos:
Védőbeszéd
Gyertyára sem vet
rossz fényt az, hogy folyton fogy,
amíg világít.
Kockavetés
mindennel úgy bánj,
mintha rengeteg volna
belőle - úgy: l e s z
Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ tied. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj, neked, ha magadnak tartod.
Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tied!"
(Forrás: SzePi)
Fodor Ákos:
Védőbeszéd
Gyertyára sem vet
rossz fényt az, hogy folyton fogy,
amíg világít.
Kockavetés
mindennel úgy bánj,
mintha rengeteg volna
belőle - úgy: l e s z
SZERETNEK - CSAK NEM VESZED ÉSZRE!
"A tizennyolcadik levél figyelmeztet:
SZERETNEK
- CSAK NEM VESZED ÉSZRE!
Ha a tüdő nem kap levegőt, fuldoklik. Ha a szív nem kap elég szeretetet, szenved. Ady Endre versében írja: "Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié." Lehet, te másként érzed, mást írsz naplódba, mást mondasz barátodnak.
"Nem értenek meg."
"Meg se hallgatnak."
"Nem vesznek komolyan."
"Csak rám nincs idejük."
Mások a mondataid, de a szeretetéhség sír a szavaidból. Valóban nem szeretnek? Biztos vagy ebben?
Van eset, amikor az ember tiszta és elegendő levegő veszi körül, mégis fuldoklik. Nem kap a szervezetet elég levegőt, mert a tüdővel van baj. A légcső beteg. Pedig van elegendő levegő. Édesanyám, betegségénél fogva, gyakran fuldokolt. Akár hegyek között élt, akár tengerhez közel, akár az Alföldön. Bőven vette körül tiszta, friss levegő, de szervezete nem bírta magába fogadni. Fuldoklási rohamain úgy segített az orvos, hogy tanácsolta: "Lazítson, kedves néni, ne akarjon mindenáron, görcsös erőfeszítéssel levegőt kapni. Hagyja el magát, majd szervezetébe árad a levegő." Anyám úgy tett, amint az orvos tanácsolta. Bár tüdeje nem lett egészséges, levegőhöz jutott, mely éltette.
Előfordulhat bárkivel, hogy szeretet veszi körül, de nem érzi. Benne, a "vevőben" van hiba. (...)
A légszomj görcsbe rántja a testet. A szeretetszomj görcsbe szorítja a szívet. Mondom neked, mint anyámnak tanácsolta az orvos:
Kérlek, hagyd el magad, ne akard mindenáron, hogy szeressenek. Hagyd el magad egy kicsit,
hagyd el magad,
ne várj semmit senkitől,
figyelj,
telik az idő,
te szeress,
egy nap, két nap, egy hét,
és amint szívedből a görcsös akarás oldódik,
érezni kezded: szeretnek,
szeretnek!
És ez nem csoda. Lehet, semmi nem változik körülötted. Az emberek nem lesznek mások. Te változol. Ökölbe szorított kezedbe lehet virágot tenni? Görcsben vergődő lényedet érintheti szeretet? Szeress! Megnyílik a szíved. Csak a kinyílt szirmokba képes mézet csókolni a Nap. Csak a szeretetben megnyílt, bizalommal kitárult szívedbe talál be mások szeretete.
Próbáld meg. Érezni fogod.
Eszembe jut a nyár. Verőfénnyel, melegen süt a Nap. Aki siet, aki nem tárja testét a Napnak, bőre nem ihatja be sem a barnító fényét, sem melegét. Ám, aki napozik, elhagyja magát, átadja magát a Napnak...
Lazíts. Érezni fogod: szeretetben élsz."
(Mácz István: Élni vagy meghalni)
Jó könyv, ajánlom.
SZERETNEK
- CSAK NEM VESZED ÉSZRE!
Ha a tüdő nem kap levegőt, fuldoklik. Ha a szív nem kap elég szeretetet, szenved. Ady Endre versében írja: "Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié." Lehet, te másként érzed, mást írsz naplódba, mást mondasz barátodnak.
"Nem értenek meg."
"Meg se hallgatnak."
"Nem vesznek komolyan."
"Csak rám nincs idejük."
Mások a mondataid, de a szeretetéhség sír a szavaidból. Valóban nem szeretnek? Biztos vagy ebben?
Van eset, amikor az ember tiszta és elegendő levegő veszi körül, mégis fuldoklik. Nem kap a szervezetet elég levegőt, mert a tüdővel van baj. A légcső beteg. Pedig van elegendő levegő. Édesanyám, betegségénél fogva, gyakran fuldokolt. Akár hegyek között élt, akár tengerhez közel, akár az Alföldön. Bőven vette körül tiszta, friss levegő, de szervezete nem bírta magába fogadni. Fuldoklási rohamain úgy segített az orvos, hogy tanácsolta: "Lazítson, kedves néni, ne akarjon mindenáron, görcsös erőfeszítéssel levegőt kapni. Hagyja el magát, majd szervezetébe árad a levegő." Anyám úgy tett, amint az orvos tanácsolta. Bár tüdeje nem lett egészséges, levegőhöz jutott, mely éltette.
Előfordulhat bárkivel, hogy szeretet veszi körül, de nem érzi. Benne, a "vevőben" van hiba. (...)
A légszomj görcsbe rántja a testet. A szeretetszomj görcsbe szorítja a szívet. Mondom neked, mint anyámnak tanácsolta az orvos:
Kérlek, hagyd el magad, ne akard mindenáron, hogy szeressenek. Hagyd el magad egy kicsit,
hagyd el magad,
ne várj semmit senkitől,
figyelj,
telik az idő,
te szeress,
egy nap, két nap, egy hét,
és amint szívedből a görcsös akarás oldódik,
érezni kezded: szeretnek,
szeretnek!
És ez nem csoda. Lehet, semmi nem változik körülötted. Az emberek nem lesznek mások. Te változol. Ökölbe szorított kezedbe lehet virágot tenni? Görcsben vergődő lényedet érintheti szeretet? Szeress! Megnyílik a szíved. Csak a kinyílt szirmokba képes mézet csókolni a Nap. Csak a szeretetben megnyílt, bizalommal kitárult szívedbe talál be mások szeretete.
Próbáld meg. Érezni fogod.
Eszembe jut a nyár. Verőfénnyel, melegen süt a Nap. Aki siet, aki nem tárja testét a Napnak, bőre nem ihatja be sem a barnító fényét, sem melegét. Ám, aki napozik, elhagyja magát, átadja magát a Napnak...
Lazíts. Érezni fogod: szeretetben élsz."
(Mácz István: Élni vagy meghalni)
Jó könyv, ajánlom.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)